Zolika, mint azt a bátyjai teszik, a kézenállással kísérletezik.
Lába lendülettel magasba repül, álla koppanva a padlóra kerül.
Én a gyermeket gyorsan felemelem, szeretettel magamhoz ölelem.
Zolikám, így tornázni nem szabad, szerencséd, hogy nem verted ki a fogad.
A kis kópé ujját az állára teszi, és mosolyogva, csendesen megjegyzi,
Szerencsém van, de csak azért tudom, mert a fogamat nem itt kívül tartom.
Kiss Lászlóné
Forrás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése