Elvira negyedéves egyetemi hallgató volt. Három éve jártak együtt Takács Viktor tanársegéddel. Elvira értelmes lány volt és szorgalmasan tanult, de azért Viktor segítsége nem volt egy elhanyagolható tényező. Az egyetemen a napi teendők befejezése után általában együtt mentek el. Látszólag jól megértették egymást. Minden ismerősük biztosra vette, ha Elvira megszerezte a diplomáját, akkor összeházasodnak.
Egy alkalommal Elvira három napot hiányzott az egyetemről. Mikor bejött, széles mosoly kíséretében csak annyit mondott: „képzeljétek, megváltozott a nevem, tegnap Molnár Jánosné lettem. Egy hónapja egy összejövetelen ismerkedtem meg vele. Állítólag belém szeretett, mindenesetre megkérte a kezemet és én igent mondtam. Ő egy külkereskedelmi alkalmazott, éppen két évre Amerikába megy kiküldetésbe. Ezért tegnap gyorsan megesküdtünk. Az ötödik tanévet már Amerikában töltöm vele. Az egyetemet levelező tagozaton fejezem be.” „És mond, hogy tudtad ezt megtenni Viktorral?!”- kérdezték egyszerre többen is. Csak úgy, felelte Elvira, hogy Takácsot sem szeretem, Molnárt sem szeretem, de vele legalább mehetek külföldre!
Néhány nap elteltével, Molnár Jánosnak visszavonták a kiküldetési határozatát, így itthon dolgozott tovább. Ezután a deltás, sportos alkatú Viktor helyett, a nyúlánk, karcsú, szép arcú nőt amikor tehette, János kísérte haza az egyetemről. Ilyenkor Elvira kényszeredett mosollyal nézett le a kissé pocakos, kopaszodó, nála egy fejjel alacsonyabb, de nagyon féltékeny férjére.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 29., hétfő
2017. május 27., szombat
Szilánkok 5 - Évike számol
A négy éves Évike bizony nem szerette,
Ha anyukája dolgozott, s ezt nélküle tette.
Ilyenkor a kislány csak egyedül játszott,
És meglepetéseket ő gyakran tartogatott.
Egy ilyen alkalom szülte nála azt a próbát,
Hogy számolással töltse a facér néhány órát.
Amikor az anyuka a munkát végre befejezte,
Őt a kicsi leánykája rögtön megkereste.
Anyucikám kérdezzél tőlem olyan számokat,
Amiben az ötös szám feltétlen helyet foglalhat.
Mi legyen az kicsim, összeadás, vagy szorzás,
Ezt azért tudnom kell, mert mindegyik oly más.
Nekem mindegy, a lényeg csak ötös legyen benne,
Mert nekem ez a szám van legjobban kedvemre.
Na jó, hát akkor legyen, egyszer öt és kétszer öt,
Az egyik öt, a másik tíz, de ennél, lehet sokkal több.
Ha tudod mond meg, mennyi például a hétszer öt,
Hát persze, hogy tudom, az bizony pont harmincöt.
És tízszer öt az ötven, hússzor pedig pontosan száz,
Bármit kérdezhetsz tőlem, mert engem nem fricskáz.
Mond már végre el nekem, ezt mikor és kitől tanultad,
Most ameddig dolgoztál, én rájöttem, hogy az untat.
Megszámoltam a kezeimen és lábaimon a sok ujjat,
Érdekesnek találtam, hogy egyformán ötöt mutat.
Összeadtam, szoroztam és sorjában kiderült,
Hogy az ötös számokkal , számolnom sikerült.
Ezután kértelek anyuci, hogy számoljál velem,
Mivel a számolást most már, én is kedvelem.
Kiss Lászlóné
Forrás
Ha anyukája dolgozott, s ezt nélküle tette.
Ilyenkor a kislány csak egyedül játszott,
És meglepetéseket ő gyakran tartogatott.
Egy ilyen alkalom szülte nála azt a próbát,
Hogy számolással töltse a facér néhány órát.
Amikor az anyuka a munkát végre befejezte,
Őt a kicsi leánykája rögtön megkereste.
Anyucikám kérdezzél tőlem olyan számokat,
Amiben az ötös szám feltétlen helyet foglalhat.
Mi legyen az kicsim, összeadás, vagy szorzás,
Ezt azért tudnom kell, mert mindegyik oly más.
Nekem mindegy, a lényeg csak ötös legyen benne,
Mert nekem ez a szám van legjobban kedvemre.
Na jó, hát akkor legyen, egyszer öt és kétszer öt,
Az egyik öt, a másik tíz, de ennél, lehet sokkal több.
Ha tudod mond meg, mennyi például a hétszer öt,
Hát persze, hogy tudom, az bizony pont harmincöt.
És tízszer öt az ötven, hússzor pedig pontosan száz,
Bármit kérdezhetsz tőlem, mert engem nem fricskáz.
Mond már végre el nekem, ezt mikor és kitől tanultad,
Most ameddig dolgoztál, én rájöttem, hogy az untat.
Megszámoltam a kezeimen és lábaimon a sok ujjat,
Érdekesnek találtam, hogy egyformán ötöt mutat.
Összeadtam, szoroztam és sorjában kiderült,
Hogy az ötös számokkal , számolnom sikerült.
Ezután kértelek anyuci, hogy számoljál velem,
Mivel a számolást most már, én is kedvelem.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 26., péntek
Szilánkok 5 - A jegygyűrű
Miután Irén igennel válaszolt Lacinak a lánykérésre, máris jegyespárnak tekintették egymást. Laci felvetette, hogy menjenek jegygyűrűt venni, Irén azonban lebeszélte róla. Akkor, egypár karikagyűrű 1200 Ft volt, a házasságkötésnél kiállított okmány felmutatásával, kb. a 30%-át kellett érte fizetni. Irén az albérleti kis szobájáért havonta 120 Ft-ot fizetett, a 800 Ft-os alapkeresetéből. Tehát érdemes volt egy kissé elgondolkozni. Pedig Irén szerette volna, egy gyűrűvel is láthatóvá tenni mindenki számára, hogy ő a világ legboldogabb menyasszonya. De tudta, hogy hamarosan sok mindenre lesz szükségük és senkire sem számíthatnak, csak magukra.
Irénnek az új munkahelyén rögtön akadt egy Sándor nevű hódolója. Ő közölte, hogy már más menyasszonya, de az illető nem tágított. Egy kollégának mondta Sándor, hogy ő úgy érzi nem reménytelen az esete, hisz Irén még nem gyűrűs menyasszony. Ennyit jelentett abban az időben egy gyűrű, főkép ha az éppen jegygyűrű volt, az egymáshoz tartozás jelképe!
Kiss Lászlóné
Forrás
Irénnek az új munkahelyén rögtön akadt egy Sándor nevű hódolója. Ő közölte, hogy már más menyasszonya, de az illető nem tágított. Egy kollégának mondta Sándor, hogy ő úgy érzi nem reménytelen az esete, hisz Irén még nem gyűrűs menyasszony. Ennyit jelentett abban az időben egy gyűrű, főkép ha az éppen jegygyűrű volt, az egymáshoz tartozás jelképe!
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 24., szerda
Szilánkok 4 - Vidáman és egyszerűen
Bénire az volt jellemző, hogy esténként mindig nagyon ráért, soha nem sietett haza. Mire hazaért, már mindig készen volt a vacsora. Helén, a felesége többnyire meleg ételt tett az asztalra. Ez Béninek nagyon a kedvére volt. Evés után következett, az egész estét betöltő tévézés. Általában otthonülő ember volt, nehéz volt néhanapján kimozdítani. Egyszer csak Helén egy feltűnő változásra lett figyelmes. Ez akkor következett be, mikor Béni állítólag, véletlenül összefutott egy általános iskolai osztálytársával. Ettől kezdve naponta találkoztak. Rengeteg mondanivalójuk akadt egymásszámára. Érdekes módon mindig sietős lett a dolga. Rendszeresen időben ért haza. Ideges volt, ha várni kellett a vacsorára. Soká tartózkodott a fürdőszobában. Átöltözött, majd elvonult, illatfelhőt hagyva maga után.
Helén már néhány nap után gyanakodni kezdett, de most a gyanúja sajnos beigazolódott. Nő van a dologban, méghozzá, viszonylag fiatal kis pipi. Tehát nincs késlekedésre való idő, itt gyorsan kell cselekedni. Négyesben összedugták a fejüket, egy komoly megbeszélésre. Helén, a fiatalabbik lánya Jutka és a másik lánya Dóra, a végzős orvostanhallgató barátjával Elemérrel. Mindent alaposan átbeszéltek és döntöttek.
Mikor este Béni hazaért, Jutka hideg vacsorát tett eléje. Közölte, hogy anyja napközben rosszul érezte magát a munkahelyén, hazaküldte a főnöke és most fekszik. Béni benézett hozzá, Helén alvást színlelt, így nyugodtan elment. Hazajövetele után sem találkoztak, mert a férj későn jött meg. Reggel a lányok készítették a reggelit, mondták, hogy az anyjuk gyengélkedik. Orvoshoz szándékozik menni. Helén várta a férje telefonját napközben, de hiába. És a második este, pontosan az előző este ismétlése volt mindenben. Az asszony két hét szabadságot kért a munkahelyén. Néhány nap hasonlóan telt el, Béni abszolút közönnyel viselkedett a feleségével szemben. Egyedül az egyhangú hideg vacsorák nem tetszettek neki. Ha találkozott a feleségével és az panaszkodni próbált, érezhetően nem is figyelt a szavaira, vagyis nem érdekelte az asszony hogyléte.
Úgy érezte a kis csapat, hogy már lépniük kell. Figyelték, este mikor jön Béni, akkor akcióba léptek. Még az előszobában mondták nagy aggódással, hogy anyukánál most van bent az orvos. Béni benyitott, a csukott szemű asszonynak az orvos éppen sztetoszkópjával a szívét hallgatta. A vizsgálat befejezése után, Bénit kiszólította a konyhába. Nagyon komoly hangon megszólalt: „uram, a felesége állapota olyan, hogy nem is tudom mit mondjak önnek! Ha itthonra nem tudják vállalni, kórházba vitethetem. Ott sem tudnánk semmiféle beavatkozással segíteni, de állandó felügyeletet igényel. Csak annyit mondhatok, legyen erős, hisz mindnyájan Isten kezében vagyunk, akár egy hét leforgása alatt is bekövetkezhet a nemvárt esemény!” Béni gondolatai hirtelen betokozódtak, a teste remegett, a lélegzete elakadt, a szája kiszáradt. Egyszerűen nem volt hangja, még kérdezni sem tudott. Mikor az „orvos” újra rákérdezett a kórházra, tiltakozott Helén elszállítása ellen. Mondta, majd kér szabadságot és ápolja. Ezután sürgősen bement a szobájába, ott kétségbeesetten magába süppedt. Úgy érezte, hogy Helént annyira szereti, mint még soha és nem éli túl ha őt el kell veszíteni.
Megszólalt a mobilja, „Mucuskáját”, határozottan és gorombán elküldte a pokolba! Az eddig agyondédelgetett lány ezt nem értette, azt hitte, hogy téves számot tárcsázott. Újra hívta Bénit, aki nem egészen szalonképes jelzők kíséretében mondta, hogy: „most már bőven elege van belőle, szálljon le róla végre és menjen a francba!” Még tovább is mondta volna, de a lány kikapcsolta a telefonját.
Néhány napig még játszadozott a család. Azután Helén már lábadozó lett, az egész család örömére. Végül szemmel láthatólag erősödni kezdett. Mire lejárt a szabadsága meg is gyógyult. A házaspár ismét egymásra talált. A férj nagyon hálás volt az önfeláldozó „orvosnak”. Azt sem találta feltűnőnek, hogy ezután az esemény után Elemér elkezdett hozzájuk járni, jobban mondva Dórához. Az igazat Béni csak évek múlva tudta meg, mikor Elemér már a családba került. Nem haragudott a színjátékért, sőt őszintén örült!
Kiss Lászlóné
Forrás
Helén már néhány nap után gyanakodni kezdett, de most a gyanúja sajnos beigazolódott. Nő van a dologban, méghozzá, viszonylag fiatal kis pipi. Tehát nincs késlekedésre való idő, itt gyorsan kell cselekedni. Négyesben összedugták a fejüket, egy komoly megbeszélésre. Helén, a fiatalabbik lánya Jutka és a másik lánya Dóra, a végzős orvostanhallgató barátjával Elemérrel. Mindent alaposan átbeszéltek és döntöttek.
Mikor este Béni hazaért, Jutka hideg vacsorát tett eléje. Közölte, hogy anyja napközben rosszul érezte magát a munkahelyén, hazaküldte a főnöke és most fekszik. Béni benézett hozzá, Helén alvást színlelt, így nyugodtan elment. Hazajövetele után sem találkoztak, mert a férj későn jött meg. Reggel a lányok készítették a reggelit, mondták, hogy az anyjuk gyengélkedik. Orvoshoz szándékozik menni. Helén várta a férje telefonját napközben, de hiába. És a második este, pontosan az előző este ismétlése volt mindenben. Az asszony két hét szabadságot kért a munkahelyén. Néhány nap hasonlóan telt el, Béni abszolút közönnyel viselkedett a feleségével szemben. Egyedül az egyhangú hideg vacsorák nem tetszettek neki. Ha találkozott a feleségével és az panaszkodni próbált, érezhetően nem is figyelt a szavaira, vagyis nem érdekelte az asszony hogyléte.
Úgy érezte a kis csapat, hogy már lépniük kell. Figyelték, este mikor jön Béni, akkor akcióba léptek. Még az előszobában mondták nagy aggódással, hogy anyukánál most van bent az orvos. Béni benyitott, a csukott szemű asszonynak az orvos éppen sztetoszkópjával a szívét hallgatta. A vizsgálat befejezése után, Bénit kiszólította a konyhába. Nagyon komoly hangon megszólalt: „uram, a felesége állapota olyan, hogy nem is tudom mit mondjak önnek! Ha itthonra nem tudják vállalni, kórházba vitethetem. Ott sem tudnánk semmiféle beavatkozással segíteni, de állandó felügyeletet igényel. Csak annyit mondhatok, legyen erős, hisz mindnyájan Isten kezében vagyunk, akár egy hét leforgása alatt is bekövetkezhet a nemvárt esemény!” Béni gondolatai hirtelen betokozódtak, a teste remegett, a lélegzete elakadt, a szája kiszáradt. Egyszerűen nem volt hangja, még kérdezni sem tudott. Mikor az „orvos” újra rákérdezett a kórházra, tiltakozott Helén elszállítása ellen. Mondta, majd kér szabadságot és ápolja. Ezután sürgősen bement a szobájába, ott kétségbeesetten magába süppedt. Úgy érezte, hogy Helént annyira szereti, mint még soha és nem éli túl ha őt el kell veszíteni.
Megszólalt a mobilja, „Mucuskáját”, határozottan és gorombán elküldte a pokolba! Az eddig agyondédelgetett lány ezt nem értette, azt hitte, hogy téves számot tárcsázott. Újra hívta Bénit, aki nem egészen szalonképes jelzők kíséretében mondta, hogy: „most már bőven elege van belőle, szálljon le róla végre és menjen a francba!” Még tovább is mondta volna, de a lány kikapcsolta a telefonját.
Néhány napig még játszadozott a család. Azután Helén már lábadozó lett, az egész család örömére. Végül szemmel láthatólag erősödni kezdett. Mire lejárt a szabadsága meg is gyógyult. A házaspár ismét egymásra talált. A férj nagyon hálás volt az önfeláldozó „orvosnak”. Azt sem találta feltűnőnek, hogy ezután az esemény után Elemér elkezdett hozzájuk járni, jobban mondva Dórához. Az igazat Béni csak évek múlva tudta meg, mikor Elemér már a családba került. Nem haragudott a színjátékért, sőt őszintén örült!
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 23., kedd
Szilánkok 4 - Gyerekszáj 2
Évike csak másfél éves volt, tükörképének gyakran udvarolt,
Fejére próbálta a horgolásaimat, a tükörbe mosolygott a kis cukorfalat.
Ha szalagot kötöttem szép, szőke hajába, nagyon örült annak, s szépen kivárta,
De azon nyomban a masnit a hajából kivette, s vele sietett, magát nézni a tükörbe'.
Kiss Lászlóné
Forrás
Fejére próbálta a horgolásaimat, a tükörbe mosolygott a kis cukorfalat.
Ha szalagot kötöttem szép, szőke hajába, nagyon örült annak, s szépen kivárta,
De azon nyomban a masnit a hajából kivette, s vele sietett, magát nézni a tükörbe'.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 22., hétfő
Szilánkok 4 - A bemutatkozó látogatások
A jegyespár megérkezett Irén családjához. Laci megnyerte mindenkinek a tetszését. De láthatólag az egész család, nagyon megilletődött volt, főleg a gyerekek. Úgy érezték, hogy Irén most idegen vizekre evezett és ezzel véget ér vele a szoros kapcsolatuk. Eddig ugyanis havonta hazalátogatott, továbbá rendszeres anyagi- és erkölcsi támogatást nyújtott a családjának.
A következő hét végén mentek Laciékhoz. Este szálltak le a vonatról. A kis vasútállomáson gyér világítás fogadta őket. Laci édesanyja és nagynénje jöttek ki eléjük. Bemutatkoztak, majd közrefogták Irént és jobbról-balról belé karoltak. Neki sejtelme sem volt róla, hogy ki-kicsoda. Csak annyit tudott, hogy a két iker közül az egyik a jövendőbeli anyósa. Így gyalogoltak két km-t Laciék házáig.
Vacsora után kimentek a kertbe. Nagyon kellemes idő volt. Szép holdfényes, csillagos este. A fiatalok egymás mellett álltak és egymás közelségétől túláradt bennük a boldogság. Lacinak huncutkodásra támadt kedve. Megszólalt: „Csöpikém, láttál már szentjánosbogarat?” „Még nem.” válaszolt a kérdezett. „Akkor most láthatsz, nézd itt van a virágágyásban.” „De én eddig úgy tudtam, hogy a szentjánosbogárka lámpása zöldes fényű, ez pedig nem az.” Laci, elnevette magát: „látom, téged nem könnyű becsapni, pedig direkt azért dobtam ide a még parázsló cigaretta csikkemet!” Az ifjú férjjelölt már idejében, így próbált alapszinten tapasztalatot gyűjteni, jövendőbelije úgynevezett gyenge pontjairól.
Kiss Lászlóné
Forrás
A következő hét végén mentek Laciékhoz. Este szálltak le a vonatról. A kis vasútállomáson gyér világítás fogadta őket. Laci édesanyja és nagynénje jöttek ki eléjük. Bemutatkoztak, majd közrefogták Irént és jobbról-balról belé karoltak. Neki sejtelme sem volt róla, hogy ki-kicsoda. Csak annyit tudott, hogy a két iker közül az egyik a jövendőbeli anyósa. Így gyalogoltak két km-t Laciék házáig.
Vacsora után kimentek a kertbe. Nagyon kellemes idő volt. Szép holdfényes, csillagos este. A fiatalok egymás mellett álltak és egymás közelségétől túláradt bennük a boldogság. Lacinak huncutkodásra támadt kedve. Megszólalt: „Csöpikém, láttál már szentjánosbogarat?” „Még nem.” válaszolt a kérdezett. „Akkor most láthatsz, nézd itt van a virágágyásban.” „De én eddig úgy tudtam, hogy a szentjánosbogárka lámpása zöldes fényű, ez pedig nem az.” Laci, elnevette magát: „látom, téged nem könnyű becsapni, pedig direkt azért dobtam ide a még parázsló cigaretta csikkemet!” Az ifjú férjjelölt már idejében, így próbált alapszinten tapasztalatot gyűjteni, jövendőbelije úgynevezett gyenge pontjairól.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 20., szombat
Szilánkok 3 - A két nővér
Klára jó kolléganő volt. Kedves, jóindulatú, szolgálatkész. Az anyja egyedül nevelte őt és a nővérét. Apjuk még kiskorukban elment külföldre szerencsét próbálni. Ott beépült egy családba és elfelejtett visszajönni. Nóra az elsőszülött lány szívrendellenességgel jött a világra és ő komoly gondot jelentett számukra. Klára türelmes, jó testvér volt, sokat segített az állandóan betegeskedő nővérének. Róla tudták, hogy csak addig lesz viszonylag elfogadható az élete, amíg az anyja él és a gondozására is képes lesz.
Klára és Gergő már négy éve jártak együtt. Ebből három évet a kötelező katonáskodással töltött a fiú és Klára hűségesen megvárta. Amikor lehetett mindig ment a laktanyákba látogatóba, vagy a fiú jött hozzá. Most néhány hónapja szerelt le. Boldogan tervezgették a jövőjüket. Biztos volt, hogy Klára féléven belül lakáshoz jut, a kiutalást már megkapta. A lakás helyszínrajza ismeretében nézegették a bútorboltok kínálatát és próbálták a leendő otthonukat berendezni. Izgalmas és szép napokat éltek át.
Egy vasárnap délután együtt sétáltak és beszélgettek. Gergő vitatkozós hangulatban volt. Az eddigi megállapodásuktól eltérően, egyszerre semmiben sem értett egyet Klárával. Szerinte semmi értelme, még közel félévet várakozni. Azt javasolta, hogy másnap reggel menjenek el, időpontot egyeztetni a házasságkötésükhöz és minél előbb esküdjenek meg. Klára tiltakozott. Nem akart férjhez menése után is úgy élni, hogy a nővére miatt, éjjel-nappal bármikor orvosra várakozva izguljon. Főleg nem állt szándékában Gergőt ebbe bevonni. Neki erről úgyis eleget mesélt már. A fiú ezúttal teljesen új oldaláról mutatkozott be. A sok éve logikusan gondolkodó Gergő, most teljesen megvadult. A vitájuk annyira elfajult, hogy Gergő azt mondta: „Klára, jól gondold meg amit mondtam. 24 órát adok rá! Ha addig nem kapok kedvező választ, megkérem a nővéred kezét!” Klára először levegő után kapkodott, majd úgy gondolta Gergő ezt az őrültséget nyilván nem gondolhatja komolyan. Ez egyébként nem is az ő Gergője, de majd erre a lehetetlen hangulatra alszik egyet és magához tér. Ő hazament és nyugodtan lefeküdt aludni.
Másnap este csengettek. Klára sietett ajtót nyitni, gondolta biztosan Gergő jött hozzá. Valóban ő volt ünneplő ruhában, a kezében egy csokor virággal. Valami köszönésfélét mormolt, azután besietett a lakásba. Megkérte Nóra kezét, aki boldogan igent mondott. Hamarosan összeházasodtak. Klára pedig elment a messze idegenbe az édesapját megkeresni.
Kiss Lászlóné
Forrás
Klára és Gergő már négy éve jártak együtt. Ebből három évet a kötelező katonáskodással töltött a fiú és Klára hűségesen megvárta. Amikor lehetett mindig ment a laktanyákba látogatóba, vagy a fiú jött hozzá. Most néhány hónapja szerelt le. Boldogan tervezgették a jövőjüket. Biztos volt, hogy Klára féléven belül lakáshoz jut, a kiutalást már megkapta. A lakás helyszínrajza ismeretében nézegették a bútorboltok kínálatát és próbálták a leendő otthonukat berendezni. Izgalmas és szép napokat éltek át.
Egy vasárnap délután együtt sétáltak és beszélgettek. Gergő vitatkozós hangulatban volt. Az eddigi megállapodásuktól eltérően, egyszerre semmiben sem értett egyet Klárával. Szerinte semmi értelme, még közel félévet várakozni. Azt javasolta, hogy másnap reggel menjenek el, időpontot egyeztetni a házasságkötésükhöz és minél előbb esküdjenek meg. Klára tiltakozott. Nem akart férjhez menése után is úgy élni, hogy a nővére miatt, éjjel-nappal bármikor orvosra várakozva izguljon. Főleg nem állt szándékában Gergőt ebbe bevonni. Neki erről úgyis eleget mesélt már. A fiú ezúttal teljesen új oldaláról mutatkozott be. A sok éve logikusan gondolkodó Gergő, most teljesen megvadult. A vitájuk annyira elfajult, hogy Gergő azt mondta: „Klára, jól gondold meg amit mondtam. 24 órát adok rá! Ha addig nem kapok kedvező választ, megkérem a nővéred kezét!” Klára először levegő után kapkodott, majd úgy gondolta Gergő ezt az őrültséget nyilván nem gondolhatja komolyan. Ez egyébként nem is az ő Gergője, de majd erre a lehetetlen hangulatra alszik egyet és magához tér. Ő hazament és nyugodtan lefeküdt aludni.
Másnap este csengettek. Klára sietett ajtót nyitni, gondolta biztosan Gergő jött hozzá. Valóban ő volt ünneplő ruhában, a kezében egy csokor virággal. Valami köszönésfélét mormolt, azután besietett a lakásba. Megkérte Nóra kezét, aki boldogan igent mondott. Hamarosan összeházasodtak. Klára pedig elment a messze idegenbe az édesapját megkeresni.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 19., péntek
Szilánkok 3 - Titoktartás
Kis Irénkénk jó alvó volt, este nyolckor mindig durmolt.
De, ha valami őt izgatta, nem tudott aludni soha.
Egy ízben az apukája, sálat vett vele ajándékba,
Irénkére ez úgy hatott, mint aki koffeint falt hatot.
Várta-leste ajtó nyíljon, anyukának súgjon-búgjon,
Osztott-szorzott gondolatba', hogy örül majd az anyuka.
Végre az anyuka megjött, Irénkéhez beköszöntött,
Odament, hogy betakarja, de a kislány nem akarta.
Azon nyomban el is kezdte, hogy van egy titka, most felfedje?
Apu mondta, kicsit várjon, közeleg már a karácsony.
Várj csak kicsim, ne fecsegd el, a meglepetés még nem most kell,
Neked is lesz meglepetés, aludj szépen, most már elég.
Jó legyen, ha így akarod, sálad úgyis majd megkapod,
Felejtsd el, hogy most megsúgtam, csak akkor örülj, ha nálad van!
Azóta már bizony évtizedek teltek, a kicsi lányunkból többszörös anya lett,
Az évek múlása nem látszik meg rajta, mert ő bizony most sem titoktartó fajta!
Kiss Lászlóné
2017. május 18., csütörtök
Szilánkok 3 - Az utazások
Miután Irén és Laci eljutottak a házasságkötés gondolatáig, megbeszélték egy-egy hétvégére a bemutatkozó célú, családi látogatásokat. Először Irén családjához készültek. Szombat délután kimentek a keleti pályaudvarra, mert a vonat onnan indult. A Budapest-Hegyeshalom útvonalon kellett utazni. Akkoriban ez volt az egyetlen villamosított vasútvonal az országban. A Kandó Kálmán nevével fémjelzett mozdony gyorsan és szinte zajtalanul repítette az elegáns, hosszú pullmankocsikat. Az első- és másodosztály helyett, akkor párnás és fapados elnevezésű osztályok voltak. Még az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy az 50-es években első osztály nem is volt, csak második- és harmadik. Azonban a harmadik osztálynak minősített fapados is, elég kényelmet nyújtott.
A következő héten, szintén szombat délután, Laci családjához utaztak, a déli pályaudvarról. Mire kiértek, már vidáman pöfögött a kis gőzmozdony a rövid, nyitott peronos kocsikból álló szerelvény előtt. Laci felidézte emlékezetében a korszerű, zárt pullmankocsikat, az utazást kellemesebbé tevő belső terükkel együtt. Tudta, hogy ez a vonat, azt meg sem közelítheti. Pedig ugyan mit számított ez akkor, az ifjú szerelmespárnak. A lényeg csak az volt, hogy együtt lehessenek. Lacinak eszébe jutott valami, megállt, megfogta Irén kezét és azt mondta: „Csöpikém, felétek a vonatok csak párnás és fapados osztályokkal közlekednek, míg felénk, a párnás és fapadoson kívül, nézd csak, még van „Gyékényes” is!
Kiss Lászlóné
Forrás
A következő héten, szintén szombat délután, Laci családjához utaztak, a déli pályaudvarról. Mire kiértek, már vidáman pöfögött a kis gőzmozdony a rövid, nyitott peronos kocsikból álló szerelvény előtt. Laci felidézte emlékezetében a korszerű, zárt pullmankocsikat, az utazást kellemesebbé tevő belső terükkel együtt. Tudta, hogy ez a vonat, azt meg sem közelítheti. Pedig ugyan mit számított ez akkor, az ifjú szerelmespárnak. A lényeg csak az volt, hogy együtt lehessenek. Lacinak eszébe jutott valami, megállt, megfogta Irén kezét és azt mondta: „Csöpikém, felétek a vonatok csak párnás és fapados osztályokkal közlekednek, míg felénk, a párnás és fapadoson kívül, nézd csak, még van „Gyékényes” is!
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 16., kedd
Szilánkok 2 - A tiltott fának a gyümölcse
Eszter családja semmiben sem különbözött a faluban a többiektől. Sok gyermekes családnak számítottak. A szülők dolgos, szorgalmas emberek, akik korán belefáradtak a hétköznapok gondjaiba. Mindenben belefértek az átlagba, senki nem vette észre őket. Egyhangúan élték egyszerű kis életüket. Eszter messze kilógott ebből a sorból, mintha csak véletlenül került volna közéjük. Egyetlen családtagra sem hasonlított. Ellentétben a többiektől, ő szép volt, nagyon szép. Tudatában volt ennek. Megszokta, hogy mindenki bámulja és ez magabiztossá tette. Ringó járásáról már messziről fel lehetett ismerni. Mindenkihez volt egy-két jó szava, egy barátságos mosolya. Ha tehette, úgy nevetett, mint aki tudja, hogy érdemes a fogait mutogatni. Mikor a szép érzéki szája zárva volt, akkor is a szemeiben vibrált a jó kedv.
Egy tavaszi vasárnap a miséről hazafelé tartott, amikor meglátta őt Tibor, aki egy volt iskolatársát jött meglátogatni. Attól kezdve Esztert árnyékként követte. Viszonylag rövid ismeretség után házasságot kötöttek. Szorgos munkával és családi összefogással kellemes otthont teremtettek maguknak, ahol állandó vendég volt a boldogság kék madara. Szaporodott a család először egy fiúk, majd egy lányuk született. Esztert a férje a tenyerén hordta és ő vidámabb és szebb volt, mint valaha. Egy este, mikor Tibor hazajött a munkából a felesége, sírva mondta el, hogy megint gyereket vár és el akarja vetetni. Tibor azonban nem engedte. Megszületett hát a kis Pistike, aki azonnal gyanút ébresztett a férjben. Később ez a gyanú bizonyossággá vált mindenki előtt, mert ez a fiúcska megszólalásig hasonlított Vári Géza tanárra. Miután a falú népe a szájára vette ezt a dolgot, Váriné is megnézte a gyereket és azonnal az édesanyjához költözött. Ez nagy port vert fel, de még ennél is nagyobbat, mikor Tibor is elhagyta a hőn szeretett asszonyt a gyermekeivel együtt.
Szóval szétesett a család Eszter egyedül maradt a három kis gyerekkel. Nem tudta mitévő legyen. Egy alkalommal a bölcsődében véletlenül a következőket hallotta. A dadus szólt Pistikéhez valamit, de Gézukának szólította. Erre az egyik anyuka megkérdezte: ez a kisfiú ugye a Vári tanár úr kisfia, mert nagyon hasonlít rá. Igen, igen válaszolt a dadus nevetve, csak az a baj, hogy a gólya tévedésből nem a feleségnek szállította!
Ez a beszélgetés Esztert mélyebb gondolkozásra késztette. Mi lesz, ha Pistike nagyobb lesz és naponta ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket kell hallani! Néhány nap alatt döntött. Mindent eladott és egy távoli városba száműzte magát a három gyermekével, ahol senki sem ismeri őket és új életet kezdhetnek.
A szép Eszter becsülettel, egyedül felnevelte a gyermekeit és nem ment újra férjhez, pedig több kérője is akadt.
Kiss Lászlóné
Forrás
Egy tavaszi vasárnap a miséről hazafelé tartott, amikor meglátta őt Tibor, aki egy volt iskolatársát jött meglátogatni. Attól kezdve Esztert árnyékként követte. Viszonylag rövid ismeretség után házasságot kötöttek. Szorgos munkával és családi összefogással kellemes otthont teremtettek maguknak, ahol állandó vendég volt a boldogság kék madara. Szaporodott a család először egy fiúk, majd egy lányuk született. Esztert a férje a tenyerén hordta és ő vidámabb és szebb volt, mint valaha. Egy este, mikor Tibor hazajött a munkából a felesége, sírva mondta el, hogy megint gyereket vár és el akarja vetetni. Tibor azonban nem engedte. Megszületett hát a kis Pistike, aki azonnal gyanút ébresztett a férjben. Később ez a gyanú bizonyossággá vált mindenki előtt, mert ez a fiúcska megszólalásig hasonlított Vári Géza tanárra. Miután a falú népe a szájára vette ezt a dolgot, Váriné is megnézte a gyereket és azonnal az édesanyjához költözött. Ez nagy port vert fel, de még ennél is nagyobbat, mikor Tibor is elhagyta a hőn szeretett asszonyt a gyermekeivel együtt.
Szóval szétesett a család Eszter egyedül maradt a három kis gyerekkel. Nem tudta mitévő legyen. Egy alkalommal a bölcsődében véletlenül a következőket hallotta. A dadus szólt Pistikéhez valamit, de Gézukának szólította. Erre az egyik anyuka megkérdezte: ez a kisfiú ugye a Vári tanár úr kisfia, mert nagyon hasonlít rá. Igen, igen válaszolt a dadus nevetve, csak az a baj, hogy a gólya tévedésből nem a feleségnek szállította!
Ez a beszélgetés Esztert mélyebb gondolkozásra késztette. Mi lesz, ha Pistike nagyobb lesz és naponta ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket kell hallani! Néhány nap alatt döntött. Mindent eladott és egy távoli városba száműzte magát a három gyermekével, ahol senki sem ismeri őket és új életet kezdhetnek.
A szép Eszter becsülettel, egyedül felnevelte a gyermekeit és nem ment újra férjhez, pedig több kérője is akadt.
Kiss Lászlóné
Forrás
Szilánkok 2 - Gyerekszáj 1
Zolika, mint azt a bátyjai teszik, a kézenállással kísérletezik.
Lába lendülettel magasba repül, álla koppanva a padlóra kerül.
Én a gyermeket gyorsan felemelem, szeretettel magamhoz ölelem.
Zolikám, így tornázni nem szabad, szerencséd, hogy nem verted ki a fogad.
A kis kópé ujját az állára teszi, és mosolyogva, csendesen megjegyzi,
Szerencsém van, de csak azért tudom, mert a fogamat nem itt kívül tartom.
Kiss Lászlóné
Forrás
Lába lendülettel magasba repül, álla koppanva a padlóra kerül.
Én a gyermeket gyorsan felemelem, szeretettel magamhoz ölelem.
Zolikám, így tornázni nem szabad, szerencséd, hogy nem verted ki a fogad.
A kis kópé ujját az állára teszi, és mosolyogva, csendesen megjegyzi,
Szerencsém van, de csak azért tudom, mert a fogamat nem itt kívül tartom.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 14., vasárnap
Szilánkok 2 - A rántott csirke
Az 50-es évek elején még voltak kedvenc ételeinkről, olyan álmaink amik ritkán teljesültek. Ilyen volt Irén életében például a rántott csirke. Sokkal többször vágyott rá, mint ahányszor sikerült az asztalra varázsolni. Lacival mikor összeházasodtak , bizony voltak kezdeti nehézségeik. Albérletben laktak, nem volt éléskamrájuk, akkor még hűtőszekrényük sem. Nem voltak edényeik, élelmiszerkészletük. Egyszóval semmijük sem volt. Amit vásároltak a kicsi szobájukban kellett tárolni. Persze szabadidejük sem volt, mindig igyekezni kellett. Viszont akkor még voltak élelmiszerjegyek szép számmal. Példának okáért húst csak jegyre lehetett vásárolni.
Irén kiment a piacra körülnézni, hogy mit tud főzni első ebédnek. Nem volt nagy választék. Második fogásnak kelkáposzta főzeléket tett az asztalra fasírozottal. Mikor Laci meglátta megrázkódott, egy kellemetlen „brrr” hang kíséretében. Irén sírva fakadt. Laci nem győzött magyarázkodni, hogy milyen kedvezőtlen tapasztalatai vannak a kelkáposztával kapcsolatban. Ezután háromszor evett Irén első főztjéből és azóta is szívesen eszi a kelkáposzta főzeléket.
Egy vasárnapi ebédnek csirke került az asztalra. Az aprólékból leves, finom metélttel, majd rántott csirke, burgonya körettel és fejes salátával. Minden remekül sikerült. Jó hangulatban falatoztak. Irén a férje tányérjára tett egy fél csirke mellett és egy combot, ő pedig megette a két darabnak szeletelt farhát részt. Este a déli maradékból vacsoráztak. Egy comb azonban maradt, Irén reggel munkába menet mondta Lacinak, hogy egye meg. De az bizony este is ott volt az asztalon. Irén ragaszkodott hozzá, hogy a férje fogyassza el. Laci viszont folyton azt hajtogatta, hogy ő ette meg az összes húst, míg neje csak a csontokat szopogatta. Nem tudtak egyezségre jutni. Másnap reggelre szép szőrős penész bundában ékeskedett a panír felett a rántott csirkecomb. Megszűnt az alkudozás, sajnos ki kellett dobni, ezt a finom falatot.
Ez ma már csak emlék, de Irén és Laci a legszebbek között emlegetik!
Kiss Lászlóné
Forrás
Irén kiment a piacra körülnézni, hogy mit tud főzni első ebédnek. Nem volt nagy választék. Második fogásnak kelkáposzta főzeléket tett az asztalra fasírozottal. Mikor Laci meglátta megrázkódott, egy kellemetlen „brrr” hang kíséretében. Irén sírva fakadt. Laci nem győzött magyarázkodni, hogy milyen kedvezőtlen tapasztalatai vannak a kelkáposztával kapcsolatban. Ezután háromszor evett Irén első főztjéből és azóta is szívesen eszi a kelkáposzta főzeléket.
Egy vasárnapi ebédnek csirke került az asztalra. Az aprólékból leves, finom metélttel, majd rántott csirke, burgonya körettel és fejes salátával. Minden remekül sikerült. Jó hangulatban falatoztak. Irén a férje tányérjára tett egy fél csirke mellett és egy combot, ő pedig megette a két darabnak szeletelt farhát részt. Este a déli maradékból vacsoráztak. Egy comb azonban maradt, Irén reggel munkába menet mondta Lacinak, hogy egye meg. De az bizony este is ott volt az asztalon. Irén ragaszkodott hozzá, hogy a férje fogyassza el. Laci viszont folyton azt hajtogatta, hogy ő ette meg az összes húst, míg neje csak a csontokat szopogatta. Nem tudtak egyezségre jutni. Másnap reggelre szép szőrős penész bundában ékeskedett a panír felett a rántott csirkecomb. Megszűnt az alkudozás, sajnos ki kellett dobni, ezt a finom falatot.
Ez ma már csak emlék, de Irén és Laci a legszebbek között emlegetik!
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 12., péntek
Szilánkok 1 - Égi jelenség
Gyermekkori szép emlékeim közé tartozik a csillagokkal tele sötét égbolt. Ez akkor olyan volt, mintha egy fekete bársony leplen tündökölt volna a milliónyi ezüstösen sziporkázó csillag. Csodálatosan szép volt, nem lehetett vele betelni. Gyakran volt látható a Hadak útja, illetve Tejút. Ez utóbbi elnevezés illett rá jobban arra az égi útra, amit megszámolhatatlan apró csillag tett számunkra láthatóvá. Akkoriban megfigyeltük a tyúkanyót a csirkéivel, azaz a Fiastyúkot és júliusban, augusztusban a rengeteg hulló csillagot. Manapság be kell érni az Esthajnal csillaggal, a Göncöl szekérrel és a rengeteg mesterséges fénytől az éjszaka is „viszonylag” világos égbolttal.
Az idén nyáron történt, éjjel három órakor nem tudtam aludni és kimentem a teraszra egy kis friss levegőt szívni. Nagyon kellemes, csendes éjszaka volt. Leültem egy kerti székre és kémleltem az eget. A hold valahol bujkált a felhők között, nem mutatta magát. Elég sötét, borús volt az ég. Csillagok után kutattam, de csak a csodálatos Vénuszt sikerült felfedeznem. Egymással szembe néztünk, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Egy idő után feltámadt a szél és ennek a hatására játszódott le egy érdekes égi jelenség. A szél fátyolfelhőket kergetett folyamatosan, a sötét égbolton csodálatosan fénylő, Esthajnal csillag irányába. Ezek a felhők különböző vastagságúak voltak. Néha olyan érzés volt, hogy egy kis cigaretta füst száll a csillag előtt, utána egy minta nélküli pasztellszínű muszlinkendőt húztak el előtte. Ilyenkor a csillag teljes fényereje érvényesült. Azután markánsabb felhők vonultak, melyek rövidebb-hosszabb időre egészen eltakarták a csillagot. Majd közép vastagságú fellegek következtek, ezek a csillag fényét teljes egészében engedték átsejleni. Tüneményesen szép látvány volt ez az égi jelenség. Hajnali fél ötig szemléltem, akkor már nagyon fáztam, így bebújtam az ágyamba és megpróbáltam aludni.
Kiss Lászlóné
Forrás
Az idén nyáron történt, éjjel három órakor nem tudtam aludni és kimentem a teraszra egy kis friss levegőt szívni. Nagyon kellemes, csendes éjszaka volt. Leültem egy kerti székre és kémleltem az eget. A hold valahol bujkált a felhők között, nem mutatta magát. Elég sötét, borús volt az ég. Csillagok után kutattam, de csak a csodálatos Vénuszt sikerült felfedeznem. Egymással szembe néztünk, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Egy idő után feltámadt a szél és ennek a hatására játszódott le egy érdekes égi jelenség. A szél fátyolfelhőket kergetett folyamatosan, a sötét égbolton csodálatosan fénylő, Esthajnal csillag irányába. Ezek a felhők különböző vastagságúak voltak. Néha olyan érzés volt, hogy egy kis cigaretta füst száll a csillag előtt, utána egy minta nélküli pasztellszínű muszlinkendőt húztak el előtte. Ilyenkor a csillag teljes fényereje érvényesült. Azután markánsabb felhők vonultak, melyek rövidebb-hosszabb időre egészen eltakarták a csillagot. Majd közép vastagságú fellegek következtek, ezek a csillag fényét teljes egészében engedték átsejleni. Tüneményesen szép látvány volt ez az égi jelenség. Hajnali fél ötig szemléltem, akkor már nagyon fáztam, így bebújtam az ágyamba és megpróbáltam aludni.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 11., csütörtök
Szilánkok 1 - Budán egy busz megállóban
Miközben a buszra vártam, jöttek oda még néhányan,
Egy ifjú pár két gyermekkel, túláradó szeretettel.
Tán két éves a fiúcska, Mózes kosárban a húga,
Olvadó gyönyörűséggel, őrzik álmát kedvteléssel.
Boldogságtól fénylik szemük, átható a tekintetük,
Látszik mindenük a bébi, mindkét szülő gonddal védi.
Tekintetük cirógatja, egymás kezét szorongatva,
Apa, anya összebújik, sok kis puszi záporozik.
Ezalatt a nagyobbacska többször felmászik a padra,
A támláról lóg fejjel le, senki sem reagál erre.
Leül, egy-két percig marad, majd leszáll és odébb szalad,
Kiáll a járda szélére, én libabőrős leszek tőle.
Botladozik el is esik, a buszra várók felemelik,
Könnyben úszik két kis szeme, a sors furán bánik vele.
A szülők semmit sem látnak, ha úgy tetszik odébb állhat,
Nagyon szánlak szegény gyermek, kirekesztve szörnyű lehet!
Kiss Lászlóné
Forrás
Egy ifjú pár két gyermekkel, túláradó szeretettel.
Tán két éves a fiúcska, Mózes kosárban a húga,
Olvadó gyönyörűséggel, őrzik álmát kedvteléssel.
Boldogságtól fénylik szemük, átható a tekintetük,
Látszik mindenük a bébi, mindkét szülő gonddal védi.
Tekintetük cirógatja, egymás kezét szorongatva,
Apa, anya összebújik, sok kis puszi záporozik.
Ezalatt a nagyobbacska többször felmászik a padra,
A támláról lóg fejjel le, senki sem reagál erre.
Leül, egy-két percig marad, majd leszáll és odébb szalad,
Kiáll a járda szélére, én libabőrős leszek tőle.
Botladozik el is esik, a buszra várók felemelik,
Könnyben úszik két kis szeme, a sors furán bánik vele.
A szülők semmit sem látnak, ha úgy tetszik odébb állhat,
Nagyon szánlak szegény gyermek, kirekesztve szörnyű lehet!
Kiss Lászlóné
Forrás
Szilánkok 1 - Csaknem 60 éve történt
Irén és Laci házasságkötésre várakoztak, a két tanúval. Nem volt pénzük vendégeskedéssel egybekötött esküvőre, így gondolták, hogy különösebb cécó nélkül, csendesen egybekelnek. Többen is várakoztak, késésben voltak az esketésekkel. Volt lehetőségük egy kis beszélgetésre. Derűs volt a hangulatuk. Laci tanúja a következő, éppen idevágó viccet mesélte: „ Egy gróf kisasszony és a lovásza egymásba szerettek. Mivel szerettek volna együtt maradni, kénytelenek voltak megszökni a kastélyból. A bősz atya detektívet fogadott a keresésükre és napi tájékoztatást kért tőle. A detektív jó szimatának köszönhetően hamarosan megtalálta az ifjú szerelmeseket, még pedig Olaszország egyik városában. A gróf kérésének megfelelően naponta táviratban közölte a tapasztalatait. Ezek például a következőképpen íródtak: „bementek egy üzletbe, 10 perc múlva kijöttek, minden rendben.” Bementek egy épületbe, 2 óra múlva jöttek ki, minden rendben.” Napokig így írogatott, míg végül a következő táviratot küldte: „bementek egy épületbe egy félóra múlva kijöttek, minden reménytelen, holnap otthon személyes tájékoztatásra jelentkezem önnél!”
Találkozásukkor a gróf rögtön a lényegre tért:-tulajdonképpen mit jelentenek a táviratok végén azok a „minden rendben”, illetve „minden reménytelen” című utóiratok. A detektív a következő választ adta: a minden rendben azt jelentette, hogy nincs ok aggodalomra, mert még semmi komoly lépés nem történt. A minden reménytelen viszont azt sugallta, hogy sajnos már késő, már nincs mit tenni, mert már összeházasodtak. De miből következtet erre, kérdezte a megrémült atya. A detektív készen állt a magyarázattal: minden alkalommal a fiú udvariasan a kisasszonyt előreengedte, kivéve az utolsó esetet amikor egy Házasságkötőteremből léptek ki. Ekkor láttam, hogy már megesküdtek, mert az ifjú férj a feleségével már nem udvariaskodott, ő lépett ki elsőnek.”
Jót derültek ezen a viccen. Végre szólították őket az esketésre. Bementek, minden rendben megtörtént. Mikor véget ért a szertartás az újdonsült házaspár elindult a kijárati ajtó felé, mögöttük a két tanuval. Odaérve az ifjú férj „udvariasan ajtót nyitott magának és kilépett az előtérbe.” A tanuk mosolyogva összenéztek, majd Laci tanuja halkan megjegyezte:-”Lacikám, én a viccemet nem tanmesének szántam!”
Kiss Lászlóné
Forrás
Találkozásukkor a gróf rögtön a lényegre tért:-tulajdonképpen mit jelentenek a táviratok végén azok a „minden rendben”, illetve „minden reménytelen” című utóiratok. A detektív a következő választ adta: a minden rendben azt jelentette, hogy nincs ok aggodalomra, mert még semmi komoly lépés nem történt. A minden reménytelen viszont azt sugallta, hogy sajnos már késő, már nincs mit tenni, mert már összeházasodtak. De miből következtet erre, kérdezte a megrémült atya. A detektív készen állt a magyarázattal: minden alkalommal a fiú udvariasan a kisasszonyt előreengedte, kivéve az utolsó esetet amikor egy Házasságkötőteremből léptek ki. Ekkor láttam, hogy már megesküdtek, mert az ifjú férj a feleségével már nem udvariaskodott, ő lépett ki elsőnek.”
Jót derültek ezen a viccen. Végre szólították őket az esketésre. Bementek, minden rendben megtörtént. Mikor véget ért a szertartás az újdonsült házaspár elindult a kijárati ajtó felé, mögöttük a két tanuval. Odaérve az ifjú férj „udvariasan ajtót nyitott magának és kilépett az előtérbe.” A tanuk mosolyogva összenéztek, majd Laci tanuja halkan megjegyezte:-”Lacikám, én a viccemet nem tanmesének szántam!”
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 10., szerda
Paula és a lányai
Végre sikerült Paulának felkerülni Budapestre. Szinte gyermekkorától dédelgetett álma vált valóra. Nem kívánt a nővére sorsára jutni, aki 18 éves korában férjhez ment egy földműveshez. Most 25 éves, 2 gyermeke van és elégedetten éli egyszerű hétköznapi életét. De Paulának ez elviselhetetlen lenne. Ő soha sem szeretett falun élni, még a közeli kisváros sem vonzotta. Kizárólag a fővárosba vágyott mindig.
Ó Istenem, most itt van és itt is akar maradni élete végéig!
Ideiglenesen egy távoli rokonnál lakik a város peremén. Az idős nagynéni örül, hogy nincs egyedül, nem sürgeti Paulát abban, hogy gyorsan munkát találjon. Egyelőre jól meg vannak egymással.
Szokatlan, hogy itt drágább az élet, mint otthon. Nagyok a távolságok és a közlekedésért bizony fizetni kell. Giza néni esténként meleg étellel várja, de napközben is enni-inni kell. Anyjával sűrű levelezésben van és a borítékban többnyire lapul egy-egy papír pénz, „apádnak nem kell tudni róla" megjegyzéssel. Ilyenkor meghatódik és elfogja a vágyódás az otthona, főleg az anyja után. De erőt vesz magán. Nem akar megingani az elhatározásában és a családját sem avatja be az eddigi tapasztalataiba. Ami lényegében kudarcok sorozata az elhelyezkedése vonatkozásában. Nagyon válogatós a felkínált állás lehetőségekben, pedig tulajdonképpen semmihez sem ért. Mégis tiszta, kényelmes, jól jövedelmező munkát keres. Bár egyre fogyó reménnyel, de nagy kitartással.
Már több mint egy hónapja tartott ez a keresgélés, amikor éhesen, szomjasan beült egy kis vendéglőbe, hogy legalább egy tartalmas levessel nyerjen erőt és mindenekelőtt bizalmat a továbbiakhoz. Rendelt és miközben várakozott, odalépett hozzá egy megnyerő külsejű fiatalember és megkérdezte, hogy leülhet-e az asztalához. Paula bólintott.
Beszélgetni kezdtek a tikkasztó melegről, de szinte észrevétlenül hamarosan megnyíltak egymás számára és a magánéletük került szóba. Hosszan beszélgettek. Végül egy villamosra szálltak, mert Dénes, Paula nénikéje közelében lakott. Megbeszélték a következő találkozásuk időpontját. Dénes segítséget ígért az elhelyezkedésben, mivel éppen szabadságon volt és szabadideje akadt bőven.
Dénes a találkozóra örömhírrel érkezett, egy kedvező állás ajánlattal. Az egyik barátja Angyalföldön dolgozott egy fuvarozónál, akik a gyerekeik mellé németül tudó, úgynevezett „Freulein"-t kerestek. Paula nagyon megörült, ennek a lehetőségnek, ő egy német faluból származott és az iskolában is csak német nyelven tanították. Elment a beszélgetésre a ház asszonyával és azonnal felvették.
Három kislányt bíztak rá, Magdi 5 éves, Erika 3 éves és Luca 8 hónapos volt. A feladata kizárólag arra korlátozódott, hogy állandóan a gyerekekkel kellett lenni és csak németül szabadott beszélni velük. Ez Paulának nem volt nehéz feladat, mert otthon is mindig németül beszéltek. Választhatott a bejárás, illetve a bentlakás között. Paula inkább bejárt a nénitől.
Tetszett neki, amit tenni kellett. Aranyosak voltak a gyerekek és az esték szépek Dénessel. Ha a szülőknek programjuk akadt Paulát felkérték, egy-egy éjszakai ügyeletre. De ez elég ritkán fordult elő. Viszont elég gyakran került sor a gyerekekkel séta kocsikázásra. Ilyenkor az uraság hintójával, gyönyörű lovakkal és libériás kocsissal bandukoltak Budapest Sugár útján. Paulának olyanra sikerült az élete, amilyenre vágyott. Mindenre volt elég ideje, csak a nénit hanyagolta el egyre jobban, aki ezért folyamatosan zsörtölődött. Nagyon egyedül érezte magát szegény, de hát, akkor meg miért kerülgesse a lakásában, ezt a lányt, ha semmi haszna sincs belőle. Nem segítséget akart, csak azt, hogy valaki egy kicsit törődjön vele.
Paula elmesélte Dénesnek, hogy milyen kínos számára Giza néni ragaszkodása. A fiú erre felajánlotta, hogy költözzön hozzá. Ő a nagymamájától örökölt, egy szoba-konyhás lakásban lakott. Mondta átadja neki a szobát, neki elég lesz a konyha. Paula ezen felháborodott:„ hogy ő valakivel csak úgy összeálljon, azt soha sem tenné!" Erre válaszul Dénes megkérte a kezét. Bevallotta, hogy kezdettől fogva szereti, szerinte elég jól ismerik már egymást, akkor meg mire várjanak.
Paulát ez váratlanul érte, de nagyon meghatotta. Elmesélte, hogy Dénes az első találkozásuktól a szimpátiáját élvezi, mindig szívesen van vele, de nem szerelmes belé. Ha így is fenntartja az ajánlatát, részéről nincs akadálya annak, hogy összeházasodjanak. Ez hamarosan meg is történt. Mind a ketten továbbra is állásban maradtak, semmi sem változott, csak Giza néni személye került ki a képből. Paula többet nem is gondolt az öregasszony önzetlen jóságára, pedig szegényke bőven megérdemelte volna.
Négy éves munkaviszony után Paulának meg kellett válni a munkahelyétől, mert két hónap múlva saját gyermeket várt. Jól érezte magát ebben a családban. Az asszonyával végig jól megvoltak és a gyerekeket is nagyon szerette. Sajnálta, hogy be kellett fejezni, ezt a kellemes feladatot. Az utolsó munkanap végén érzelmes búcsút vett mindenkitől. A kapu előtt az uraság hintója várakozott, ezúttal csomagok voltak benne. Kiderült, hogy a gyerekek rengeteg kinőtt, márkás ruháit mind Paulának ajándékozzák. Meghatottságában csak annyit suttogott:„Én is ilyen három kislányt szeretnék, mert nagyon szeretem őket. Most azonban már azért is szeretném, hogy ezt a sok gyönyörű holmit láthassam rajtuk!"
Paulának ez a kívánsága is teljesült, 2-2 év korkülönbséggel három kislánynak adott életet. Manci, Irmuska és Lulu sok örömöt, de nagy kihívást róttak mind kettőjükre. Dénes lett az egyedüli kenyérkereső. Paula főállásban anyuka és háziasszony. Külön érdeme volt, hogy kezdettől két nyelven beszélt a kislányaival.
Évekig, még az iskoláskor elején sem okozott gondot a kislányok öltöztetése. Cipőn és néha valami kiegészítő ruhadarabon kívül nem kellett semmire költeni. De minden megváltozott, mikor születésük sorrendjében a lányok is kinőtték az ajándék ruhákat. Paula ezeket a holmikat eladta és ebből vásárolt újakat. Félve gondolt arra, hogy mi lesz, ha már nem lesz mit eladni. Szinte rögeszméjévé vált, hogy ő a lányaiból úrilányokat fog nevelni, mert csak így van arra remény, hogy ők a szüleiknél többre vigyék. Ennek legfontosabb feltétele az öltözködés.
Dénesnek szinte naponta elmondta:„hogy milyen lakásban lakunk az a mi dolgunk, mert azokat engedjük be akiket akarunk. Hogy mit eszünk, az sem tartozik senkire, hisz nem látnak bele a gyomrunkba. De hogy hogyan öltözködünk az már nem csak a mi ügyünk. Azt mindenki látja és nem mindegy, hogy mit látnak, arra komolyan figyelnünk kell! Ez sokszorosan vonatkozik a mi esetünkre mert, hogy lányaink vannak. Leghőbb vágyam, hogy sikerüljön őket jól férjhez adni!"
Dénes mindent megértett, bár nem mindenben értett egyet Paulával. Ami tőle tellett megtette. Szakmunkás volt egy gyárban, mellé vállalt munkát egy kisiparosnál is. A négy nő mellett neki nem nagyon jutott pénz a ruhatára felújítására. Szó nélkül tudomásul vette. Ha pénz szűkében voltak még a heti 1-2 fröccsről is képes volt lemondani.
Paula szüntelenül úgynevezett „anyai jó tanácsokkal" látta el a lányait. Ezek egyelőre még csak a polgárista Mancinak szóltak. De nem árt a kisebbeknek sem, ha többször hallják jelszóval, ismételgette a hasznos tudnivalókat. Naponta elmondta például, hogy a nyáltól szépen fénylik a száj, ezért helyes ha gyakran nyalogatják. Ügyelni kell arra a villamoson való leülésnél, hogy a szép lábukból, lehetőleg a bokánál többet mutassanak meg. Kihangsúlyozta, hogy ezek az apróságok nagyon fontosak, felkeltik a leendő hódolók figyelmét. Megszokásukká válnak és még csak pénzbe sem kerülnek. Hogy tökéletesítse a tudását a lányai neveléséhez, elment egy illem tanárhoz órákat venni. Úgy gondolta ezen nem szabad takarékoskodni. Ha kevés lesz a koszt pénz legfeljebb gyakrabban esznek vacsorára csak főtt- vagy sült burgonyát. Így legalább súlyfeleslegtől sem kell tartani.
Paulának a lányaira vonatkozó tervei, mind a háromra azonosak voltak. A négy elemi után következzék a négy polgári, ennek keretében gyors- és gépírás. Az utolsó évben már beíratja őket tánc iskolába is. Ennyire feltétlen szükség van, azután még majd kialakulnak a dolgok. Arról álmodozott, hogy a lányai titkárnők lesznek és mindegyik megtalálja a szerencséjét a gazdag főnök mellett. Az álmodozásának alapjait az ilyen tárgyú romantikus filmek képezték. Az elemi iskolában nem volt semmi gond a lányokkal. Manci és Irmuska közepes, míg Lulu kitűnő tanuló volt. A középiskolában már megkezdődtek a nehézségek. Lulu itt is kitűnően tanult, de a másik kettő nagyon gyenge volt. A gépírás még úgy-ahogy, de a gyorsírás végképp nem ment nekik. Irmuska és Lulu szívesen és ügyesen táncoltak. Manci nem akart járni, mert nem volt ritmus érzéke és így nehezen boldogult. Nagy erőfeszítéssel elvégezte a négy polgárit a két nagy lány, de gyorsírásból nem feleltek meg. Lulu jó eredménnyel zárt mindent.
Paulának egyre több fejtörést okozott Manci. Ő volt az egyetlen, aki kezdettől nem fogadta meg a tanácsait. Hiába való volt minden magyarázat, süket fülekre talált. Manci mindig tudta, hogy mit akar és ez bizony, nem egyezett az anyja elvárásaival. Azzal is tisztában volt, hogy ő se nem csinos, se nem szép. Csupán csak olyan átlagos, de sajnos a tanulásban még az átlagon is, alul van. Hiába minden igyekezet, többre nem képes. A gyorsírást nem sikerült megtanulni, de gépírni szeretett és azt jól be is gyakorolta. Így elment egy irodába gépíró nőnek. Ezt csinálta három éven keresztül. Akkor megismerkedett a barátnője udvarlójának, a barátjával. A fiú egy textil gyárban volt beállító lakatos. Néhány találkozás után Manci úgy döntött, hogy Ferivel egy üzemben akar dolgozni. Mikor ezt az anyjával közölte, az levegő után kapkodott. Napokig sírva könyörgött, hogy ne tegye ezt vele. Ennyivel tartozik neki, hogy vele ezt nem teheti. Hisztériás rohamokban fetrengett, orvost kellett hozzá hívni. Jajveszékelt, hogy ezt a szégyent ő nem éli túl. Az ő lánya nem lehet egy gyári munkás. Nem teheti tönkre azt a karriert, amit ő a születésétől célul tűzött ki neki és szorgalmasan egyengetett.
Manci mégis bement a gyárba dolgozni és nem bánta meg. Egy év múlva Ferivel házasságot kötöttek. Két gyermekük született és boldogok voltak. Paula kénytelen volt beletörődni, hogy Mancinál kudarcba fulladt az igyekezete. Szorgalmasan látogatták hétvégeken Dénessel az unokákat és örömmel vették tudomásul, hogy igazán kiegyensúlyozott, boldog ez a kis család. Manci lányuk jól választott, révbe ért, felesleges érte aggódni.
Közben Irmuska is elvégezte a polgárit, 15 évesen. Elég gyengén sikerült, de mégis csak meg volt. Nem ment neki a gyors-és gépírás, pedig akarta. De hogy beiratkozzon egy titkárnő képző tanfolyamra az ellen már határozottan tiltakozott. Nem volt kedve tovább tanulni, de azt sem tudta, hogy 15 évesen mit kezdjen magával. Végül elvállalt egy óvódás korú gyereket német tanítással egybekötött sétáltatásra. Ez napi két óra volt, de egy kis pénzt hozott a konyhára. Később már két gyereket sétáltatott. Azután módosabb családnál tette ugyanezt, persze több bérért. Paula a második lányában is csalódott. Vele sem ez volt az elképzelése. De úgy érezte érte nem kell aggódni, mert ő ugyan nem okos, de meg van a magához való esze. Irmuska csinos, szép arcú nő volt. Hullámos barna haja lágyan omlott a vállára és nagy barna álmodozó szemei barátságosan tekintgettek a nagy világba. Általában észrevették és megnézték a férfiak. Ő megszívlelte az anyja tanácsait és vidáman kacérkodott velük.
Egy alkalommal sok vendéget hívtak magukhoz, Irmuska munkaadói. Dicsekedni akartak a csemeték német tudásával, ehhez szükség volt a Freulenre, tehát meg kellett hívni. A vendégek között volt egy fiatal földbirtokos, aki első látásra beleszeretett a szép lányba. Irmuskának nem volt ellenére a gazdag fiatalember közeledése. Ő nem volt egy szerelmes típus, inkább számító. Ezután a szerelmes ifjú gyakran felutazgatott Budapestre, hogy a lányt láthassa. Kezdetben a szülők nem voltak elragadtatva, hogy a fiúk szegény lányt nézett ki magának. Végül úgy határoztak, hogy nem gördítenek akadályt egyetlen gyermekük boldogsága elé. Géza bemutatta Irmuskát a szüleinek, azok mindenbe beleegyeztek. Néhány hónap múlva meghatározták az esküvőjük időpontját. Továbbá úgy döntöttek, hogy nem a vidéki kúrián, hanem Budapesten rendezik. Az ifjú pár a vacsora után, onnan indul Velencébe nászútra.
Ezután Géza anyja azonnal kezelésbe vette jövendőbeli menyét. Először segített neki menyasszonyi ruhát választani, utána felújította az egész ruhatárát, végül vásárolt neki menyasszonyi kelengyét. Ő szervezte az esküvőt, a nászutat és állandóan szemmel tartotta Irmuskát. Ismertette vele a családjuk szokásait, ami minden család tagra kötelező. Tanította, nevelte a lányt, kedvesen, türelmesen, de kérlelhetetlen szigorral. Irmuska ettől egy kissé megszeppent, de anyjára gondolt és nem tágított.
Pauláéknál is nagy volt az esküvői készülődés. Erre a nem mindennapi alkalomra az asszony a belvárosban csináltatott magának ruhát. Dénes mint oly gyakran most is kimaradt a számításból. Neki egyszerűen nem volt amit felvegyen. Húsz évnél is idősebb volt a ruhatára. Ez mind divatjamúlt, elkopott darabokból tevődött össze. Paula kitalálta, hogy Dénes maradjon otthon, majd ő kimenti valahogy. A férfi, most fordult elő először, hogy nem adta be a derekát. Ragaszkodott hozzá, hogy ő is ott legyen a lánya esküvőjén. Végül az egyik munkatársától kölcsönkapott öltönyben ment az esküvőre. Lulu már akkor jól kereső titkárnő volt, neki nem volt gond egy szép ruhát előteremteni. Tehát ő el volt rendezve. Manciék anyagi helyzete nem tette lehetővé, az egyszeri alkalomra történő esztelen költekezést. Ezért ők kizárólag a templomba szándékoztak elmenni. Így már összeállt a kép az esküvőn való családi részvételt illetően.
Az esküvőn minden tervszerűen történt. Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt, azonban Paula szájíze nagyon keserű volt. Az ültetési rend szerint ők kerültek legtávolabb az ifjú pártól. Olyan volt ez, mintha csak a férjhez tartoztak volna örömszülők. Irmuska szinte árva lányként tündökölt, a körülményekhez illő főszerepben. Ez bizony neki sem volt ínyére, de nem csinálhatott botrányt. Ezért ő sem volt őszintén jó hangulatban, ezen a számára magasztos napon. Vacsora után rögtön közölték, hogy az autó már várja őket és még át is kell öltözni. Az anyósa szinte kituszkolta a teremből. A szüleit meg sem tudta közelíteni a nagy tömegben. Így búcsúzás nélkül utazott el.
Pauláék Velencéből kaptak egy képeslapot. Onnan tudták meg, hogy a fiatal pár egyenesen a kúriára utazik a nászútról. Onnan érkezett néha egy rövid kis levélke, amiben közölte az ifjú asszony, hogy jól vannak. Paula szerette volna őket meglátogatni. De Irmuska ígérte, hogy inkább majd ezt ő teszi. Közben eltelt egy félév, közeledett a karácsony. Akkor valóban megjelent egy kis ajándékkal. Ez így ment a továbbiakban, hogy úgy félévenként eljött Irmuska valami csekélyke ajándékkal. Paula nagy bánatára a kis Géza már két éves volt és ők még nem láthatták. Az igazság az volt, hogy a gazdag család nem óhajtott kapcsolatot fenntartani a feleség szegény rokonságával. Ezt Irmuskának is csak szerény keretek között engedélyezték. Figyelmeztették, ha ezt megszegné könnyen elkerülhet tőlük, de természetesen a kis fia nélkül. Mivel Gézuka az ő vérük, ezért rá igényt tartanak. Az asszonyka a gyermekét nem akarta elveszíteni, így tehetetlen maradt. Paula nagyravágyása itt sem jött be úgy, ahogyan azt ő elképzelte.
Kanyarodjunk végül Lulura. Ő kimondottan, egy ideális titkárnőnek termett. Csinos, magas és karcsú termet. Nem szép, de érdekes arc. Okos, nyugodt, kedélyes természet. A viselkedése mindig határozott, de barátságos. Megbízható, jó munkaerő. Paula rá volt a legbüszkébb. Ő mindenben kitűnő tanítványnak bizonyult. Ez neki egyébként is, a vérében volt. Miután elvégezte jó eredménnyel a titkárnő képző tanfolyamot, egy nívós iroda hirdetése alapján, sok jelentkező közül őt vették fel. Így 17 évesen rögtön egy jól fizető álláshoz jutott. Rövid idő alatt ő lett a főnők jobb keze és a szíve csücske. Tehát nélkülözhetetlen lett számára. Lulut nem zavarta, hogy az illető nős ember. Úgy sem akart egy 40 éves emberhez feleségül menni. Az viszont imponált neki, hogy nélkülözés nélkül, tudott divatosan öltözködni és a takarék könyvének a tartalma is szépen gyarapodott. Mikor a főnöke el akarta hagyni érte a családját és feleségül akarta venni, ő kikosarazta és új munkahelyet keresett és talált is magának. Ez néhányszor megismétlődött. Múltak az évek Lulu már a „négy X" felé járt, de egyedül élt, csupán barátnői szerepkörben. Jól érezte magát ilyen függetlennek, nem is szándékozott egyáltalán férjhez menni.
Paula szomorúan konstatálta, hogy tulajdonképpen mind a három lányánál, csődöt mondott a tudománya!
Kiss Lászlóné
Forrás
Ó Istenem, most itt van és itt is akar maradni élete végéig!
Ideiglenesen egy távoli rokonnál lakik a város peremén. Az idős nagynéni örül, hogy nincs egyedül, nem sürgeti Paulát abban, hogy gyorsan munkát találjon. Egyelőre jól meg vannak egymással.
Szokatlan, hogy itt drágább az élet, mint otthon. Nagyok a távolságok és a közlekedésért bizony fizetni kell. Giza néni esténként meleg étellel várja, de napközben is enni-inni kell. Anyjával sűrű levelezésben van és a borítékban többnyire lapul egy-egy papír pénz, „apádnak nem kell tudni róla" megjegyzéssel. Ilyenkor meghatódik és elfogja a vágyódás az otthona, főleg az anyja után. De erőt vesz magán. Nem akar megingani az elhatározásában és a családját sem avatja be az eddigi tapasztalataiba. Ami lényegében kudarcok sorozata az elhelyezkedése vonatkozásában. Nagyon válogatós a felkínált állás lehetőségekben, pedig tulajdonképpen semmihez sem ért. Mégis tiszta, kényelmes, jól jövedelmező munkát keres. Bár egyre fogyó reménnyel, de nagy kitartással.
Már több mint egy hónapja tartott ez a keresgélés, amikor éhesen, szomjasan beült egy kis vendéglőbe, hogy legalább egy tartalmas levessel nyerjen erőt és mindenekelőtt bizalmat a továbbiakhoz. Rendelt és miközben várakozott, odalépett hozzá egy megnyerő külsejű fiatalember és megkérdezte, hogy leülhet-e az asztalához. Paula bólintott.
Beszélgetni kezdtek a tikkasztó melegről, de szinte észrevétlenül hamarosan megnyíltak egymás számára és a magánéletük került szóba. Hosszan beszélgettek. Végül egy villamosra szálltak, mert Dénes, Paula nénikéje közelében lakott. Megbeszélték a következő találkozásuk időpontját. Dénes segítséget ígért az elhelyezkedésben, mivel éppen szabadságon volt és szabadideje akadt bőven.
Dénes a találkozóra örömhírrel érkezett, egy kedvező állás ajánlattal. Az egyik barátja Angyalföldön dolgozott egy fuvarozónál, akik a gyerekeik mellé németül tudó, úgynevezett „Freulein"-t kerestek. Paula nagyon megörült, ennek a lehetőségnek, ő egy német faluból származott és az iskolában is csak német nyelven tanították. Elment a beszélgetésre a ház asszonyával és azonnal felvették.
Három kislányt bíztak rá, Magdi 5 éves, Erika 3 éves és Luca 8 hónapos volt. A feladata kizárólag arra korlátozódott, hogy állandóan a gyerekekkel kellett lenni és csak németül szabadott beszélni velük. Ez Paulának nem volt nehéz feladat, mert otthon is mindig németül beszéltek. Választhatott a bejárás, illetve a bentlakás között. Paula inkább bejárt a nénitől.
Tetszett neki, amit tenni kellett. Aranyosak voltak a gyerekek és az esték szépek Dénessel. Ha a szülőknek programjuk akadt Paulát felkérték, egy-egy éjszakai ügyeletre. De ez elég ritkán fordult elő. Viszont elég gyakran került sor a gyerekekkel séta kocsikázásra. Ilyenkor az uraság hintójával, gyönyörű lovakkal és libériás kocsissal bandukoltak Budapest Sugár útján. Paulának olyanra sikerült az élete, amilyenre vágyott. Mindenre volt elég ideje, csak a nénit hanyagolta el egyre jobban, aki ezért folyamatosan zsörtölődött. Nagyon egyedül érezte magát szegény, de hát, akkor meg miért kerülgesse a lakásában, ezt a lányt, ha semmi haszna sincs belőle. Nem segítséget akart, csak azt, hogy valaki egy kicsit törődjön vele.
Paula elmesélte Dénesnek, hogy milyen kínos számára Giza néni ragaszkodása. A fiú erre felajánlotta, hogy költözzön hozzá. Ő a nagymamájától örökölt, egy szoba-konyhás lakásban lakott. Mondta átadja neki a szobát, neki elég lesz a konyha. Paula ezen felháborodott:„ hogy ő valakivel csak úgy összeálljon, azt soha sem tenné!" Erre válaszul Dénes megkérte a kezét. Bevallotta, hogy kezdettől fogva szereti, szerinte elég jól ismerik már egymást, akkor meg mire várjanak.
Paulát ez váratlanul érte, de nagyon meghatotta. Elmesélte, hogy Dénes az első találkozásuktól a szimpátiáját élvezi, mindig szívesen van vele, de nem szerelmes belé. Ha így is fenntartja az ajánlatát, részéről nincs akadálya annak, hogy összeházasodjanak. Ez hamarosan meg is történt. Mind a ketten továbbra is állásban maradtak, semmi sem változott, csak Giza néni személye került ki a képből. Paula többet nem is gondolt az öregasszony önzetlen jóságára, pedig szegényke bőven megérdemelte volna.
Négy éves munkaviszony után Paulának meg kellett válni a munkahelyétől, mert két hónap múlva saját gyermeket várt. Jól érezte magát ebben a családban. Az asszonyával végig jól megvoltak és a gyerekeket is nagyon szerette. Sajnálta, hogy be kellett fejezni, ezt a kellemes feladatot. Az utolsó munkanap végén érzelmes búcsút vett mindenkitől. A kapu előtt az uraság hintója várakozott, ezúttal csomagok voltak benne. Kiderült, hogy a gyerekek rengeteg kinőtt, márkás ruháit mind Paulának ajándékozzák. Meghatottságában csak annyit suttogott:„Én is ilyen három kislányt szeretnék, mert nagyon szeretem őket. Most azonban már azért is szeretném, hogy ezt a sok gyönyörű holmit láthassam rajtuk!"
Paulának ez a kívánsága is teljesült, 2-2 év korkülönbséggel három kislánynak adott életet. Manci, Irmuska és Lulu sok örömöt, de nagy kihívást róttak mind kettőjükre. Dénes lett az egyedüli kenyérkereső. Paula főállásban anyuka és háziasszony. Külön érdeme volt, hogy kezdettől két nyelven beszélt a kislányaival.
Évekig, még az iskoláskor elején sem okozott gondot a kislányok öltöztetése. Cipőn és néha valami kiegészítő ruhadarabon kívül nem kellett semmire költeni. De minden megváltozott, mikor születésük sorrendjében a lányok is kinőtték az ajándék ruhákat. Paula ezeket a holmikat eladta és ebből vásárolt újakat. Félve gondolt arra, hogy mi lesz, ha már nem lesz mit eladni. Szinte rögeszméjévé vált, hogy ő a lányaiból úrilányokat fog nevelni, mert csak így van arra remény, hogy ők a szüleiknél többre vigyék. Ennek legfontosabb feltétele az öltözködés.
Dénesnek szinte naponta elmondta:„hogy milyen lakásban lakunk az a mi dolgunk, mert azokat engedjük be akiket akarunk. Hogy mit eszünk, az sem tartozik senkire, hisz nem látnak bele a gyomrunkba. De hogy hogyan öltözködünk az már nem csak a mi ügyünk. Azt mindenki látja és nem mindegy, hogy mit látnak, arra komolyan figyelnünk kell! Ez sokszorosan vonatkozik a mi esetünkre mert, hogy lányaink vannak. Leghőbb vágyam, hogy sikerüljön őket jól férjhez adni!"
Dénes mindent megértett, bár nem mindenben értett egyet Paulával. Ami tőle tellett megtette. Szakmunkás volt egy gyárban, mellé vállalt munkát egy kisiparosnál is. A négy nő mellett neki nem nagyon jutott pénz a ruhatára felújítására. Szó nélkül tudomásul vette. Ha pénz szűkében voltak még a heti 1-2 fröccsről is képes volt lemondani.
Paula szüntelenül úgynevezett „anyai jó tanácsokkal" látta el a lányait. Ezek egyelőre még csak a polgárista Mancinak szóltak. De nem árt a kisebbeknek sem, ha többször hallják jelszóval, ismételgette a hasznos tudnivalókat. Naponta elmondta például, hogy a nyáltól szépen fénylik a száj, ezért helyes ha gyakran nyalogatják. Ügyelni kell arra a villamoson való leülésnél, hogy a szép lábukból, lehetőleg a bokánál többet mutassanak meg. Kihangsúlyozta, hogy ezek az apróságok nagyon fontosak, felkeltik a leendő hódolók figyelmét. Megszokásukká válnak és még csak pénzbe sem kerülnek. Hogy tökéletesítse a tudását a lányai neveléséhez, elment egy illem tanárhoz órákat venni. Úgy gondolta ezen nem szabad takarékoskodni. Ha kevés lesz a koszt pénz legfeljebb gyakrabban esznek vacsorára csak főtt- vagy sült burgonyát. Így legalább súlyfeleslegtől sem kell tartani.
Paulának a lányaira vonatkozó tervei, mind a háromra azonosak voltak. A négy elemi után következzék a négy polgári, ennek keretében gyors- és gépírás. Az utolsó évben már beíratja őket tánc iskolába is. Ennyire feltétlen szükség van, azután még majd kialakulnak a dolgok. Arról álmodozott, hogy a lányai titkárnők lesznek és mindegyik megtalálja a szerencséjét a gazdag főnök mellett. Az álmodozásának alapjait az ilyen tárgyú romantikus filmek képezték. Az elemi iskolában nem volt semmi gond a lányokkal. Manci és Irmuska közepes, míg Lulu kitűnő tanuló volt. A középiskolában már megkezdődtek a nehézségek. Lulu itt is kitűnően tanult, de a másik kettő nagyon gyenge volt. A gépírás még úgy-ahogy, de a gyorsírás végképp nem ment nekik. Irmuska és Lulu szívesen és ügyesen táncoltak. Manci nem akart járni, mert nem volt ritmus érzéke és így nehezen boldogult. Nagy erőfeszítéssel elvégezte a négy polgárit a két nagy lány, de gyorsírásból nem feleltek meg. Lulu jó eredménnyel zárt mindent.
Paulának egyre több fejtörést okozott Manci. Ő volt az egyetlen, aki kezdettől nem fogadta meg a tanácsait. Hiába való volt minden magyarázat, süket fülekre talált. Manci mindig tudta, hogy mit akar és ez bizony, nem egyezett az anyja elvárásaival. Azzal is tisztában volt, hogy ő se nem csinos, se nem szép. Csupán csak olyan átlagos, de sajnos a tanulásban még az átlagon is, alul van. Hiába minden igyekezet, többre nem képes. A gyorsírást nem sikerült megtanulni, de gépírni szeretett és azt jól be is gyakorolta. Így elment egy irodába gépíró nőnek. Ezt csinálta három éven keresztül. Akkor megismerkedett a barátnője udvarlójának, a barátjával. A fiú egy textil gyárban volt beállító lakatos. Néhány találkozás után Manci úgy döntött, hogy Ferivel egy üzemben akar dolgozni. Mikor ezt az anyjával közölte, az levegő után kapkodott. Napokig sírva könyörgött, hogy ne tegye ezt vele. Ennyivel tartozik neki, hogy vele ezt nem teheti. Hisztériás rohamokban fetrengett, orvost kellett hozzá hívni. Jajveszékelt, hogy ezt a szégyent ő nem éli túl. Az ő lánya nem lehet egy gyári munkás. Nem teheti tönkre azt a karriert, amit ő a születésétől célul tűzött ki neki és szorgalmasan egyengetett.
Manci mégis bement a gyárba dolgozni és nem bánta meg. Egy év múlva Ferivel házasságot kötöttek. Két gyermekük született és boldogok voltak. Paula kénytelen volt beletörődni, hogy Mancinál kudarcba fulladt az igyekezete. Szorgalmasan látogatták hétvégeken Dénessel az unokákat és örömmel vették tudomásul, hogy igazán kiegyensúlyozott, boldog ez a kis család. Manci lányuk jól választott, révbe ért, felesleges érte aggódni.
Közben Irmuska is elvégezte a polgárit, 15 évesen. Elég gyengén sikerült, de mégis csak meg volt. Nem ment neki a gyors-és gépírás, pedig akarta. De hogy beiratkozzon egy titkárnő képző tanfolyamra az ellen már határozottan tiltakozott. Nem volt kedve tovább tanulni, de azt sem tudta, hogy 15 évesen mit kezdjen magával. Végül elvállalt egy óvódás korú gyereket német tanítással egybekötött sétáltatásra. Ez napi két óra volt, de egy kis pénzt hozott a konyhára. Később már két gyereket sétáltatott. Azután módosabb családnál tette ugyanezt, persze több bérért. Paula a második lányában is csalódott. Vele sem ez volt az elképzelése. De úgy érezte érte nem kell aggódni, mert ő ugyan nem okos, de meg van a magához való esze. Irmuska csinos, szép arcú nő volt. Hullámos barna haja lágyan omlott a vállára és nagy barna álmodozó szemei barátságosan tekintgettek a nagy világba. Általában észrevették és megnézték a férfiak. Ő megszívlelte az anyja tanácsait és vidáman kacérkodott velük.
Egy alkalommal sok vendéget hívtak magukhoz, Irmuska munkaadói. Dicsekedni akartak a csemeték német tudásával, ehhez szükség volt a Freulenre, tehát meg kellett hívni. A vendégek között volt egy fiatal földbirtokos, aki első látásra beleszeretett a szép lányba. Irmuskának nem volt ellenére a gazdag fiatalember közeledése. Ő nem volt egy szerelmes típus, inkább számító. Ezután a szerelmes ifjú gyakran felutazgatott Budapestre, hogy a lányt láthassa. Kezdetben a szülők nem voltak elragadtatva, hogy a fiúk szegény lányt nézett ki magának. Végül úgy határoztak, hogy nem gördítenek akadályt egyetlen gyermekük boldogsága elé. Géza bemutatta Irmuskát a szüleinek, azok mindenbe beleegyeztek. Néhány hónap múlva meghatározták az esküvőjük időpontját. Továbbá úgy döntöttek, hogy nem a vidéki kúrián, hanem Budapesten rendezik. Az ifjú pár a vacsora után, onnan indul Velencébe nászútra.
Ezután Géza anyja azonnal kezelésbe vette jövendőbeli menyét. Először segített neki menyasszonyi ruhát választani, utána felújította az egész ruhatárát, végül vásárolt neki menyasszonyi kelengyét. Ő szervezte az esküvőt, a nászutat és állandóan szemmel tartotta Irmuskát. Ismertette vele a családjuk szokásait, ami minden család tagra kötelező. Tanította, nevelte a lányt, kedvesen, türelmesen, de kérlelhetetlen szigorral. Irmuska ettől egy kissé megszeppent, de anyjára gondolt és nem tágított.
Pauláéknál is nagy volt az esküvői készülődés. Erre a nem mindennapi alkalomra az asszony a belvárosban csináltatott magának ruhát. Dénes mint oly gyakran most is kimaradt a számításból. Neki egyszerűen nem volt amit felvegyen. Húsz évnél is idősebb volt a ruhatára. Ez mind divatjamúlt, elkopott darabokból tevődött össze. Paula kitalálta, hogy Dénes maradjon otthon, majd ő kimenti valahogy. A férfi, most fordult elő először, hogy nem adta be a derekát. Ragaszkodott hozzá, hogy ő is ott legyen a lánya esküvőjén. Végül az egyik munkatársától kölcsönkapott öltönyben ment az esküvőre. Lulu már akkor jól kereső titkárnő volt, neki nem volt gond egy szép ruhát előteremteni. Tehát ő el volt rendezve. Manciék anyagi helyzete nem tette lehetővé, az egyszeri alkalomra történő esztelen költekezést. Ezért ők kizárólag a templomba szándékoztak elmenni. Így már összeállt a kép az esküvőn való családi részvételt illetően.
Az esküvőn minden tervszerűen történt. Minden nagyon szép volt, minden nagyon jó volt, azonban Paula szájíze nagyon keserű volt. Az ültetési rend szerint ők kerültek legtávolabb az ifjú pártól. Olyan volt ez, mintha csak a férjhez tartoztak volna örömszülők. Irmuska szinte árva lányként tündökölt, a körülményekhez illő főszerepben. Ez bizony neki sem volt ínyére, de nem csinálhatott botrányt. Ezért ő sem volt őszintén jó hangulatban, ezen a számára magasztos napon. Vacsora után rögtön közölték, hogy az autó már várja őket és még át is kell öltözni. Az anyósa szinte kituszkolta a teremből. A szüleit meg sem tudta közelíteni a nagy tömegben. Így búcsúzás nélkül utazott el.
Pauláék Velencéből kaptak egy képeslapot. Onnan tudták meg, hogy a fiatal pár egyenesen a kúriára utazik a nászútról. Onnan érkezett néha egy rövid kis levélke, amiben közölte az ifjú asszony, hogy jól vannak. Paula szerette volna őket meglátogatni. De Irmuska ígérte, hogy inkább majd ezt ő teszi. Közben eltelt egy félév, közeledett a karácsony. Akkor valóban megjelent egy kis ajándékkal. Ez így ment a továbbiakban, hogy úgy félévenként eljött Irmuska valami csekélyke ajándékkal. Paula nagy bánatára a kis Géza már két éves volt és ők még nem láthatták. Az igazság az volt, hogy a gazdag család nem óhajtott kapcsolatot fenntartani a feleség szegény rokonságával. Ezt Irmuskának is csak szerény keretek között engedélyezték. Figyelmeztették, ha ezt megszegné könnyen elkerülhet tőlük, de természetesen a kis fia nélkül. Mivel Gézuka az ő vérük, ezért rá igényt tartanak. Az asszonyka a gyermekét nem akarta elveszíteni, így tehetetlen maradt. Paula nagyravágyása itt sem jött be úgy, ahogyan azt ő elképzelte.
Kanyarodjunk végül Lulura. Ő kimondottan, egy ideális titkárnőnek termett. Csinos, magas és karcsú termet. Nem szép, de érdekes arc. Okos, nyugodt, kedélyes természet. A viselkedése mindig határozott, de barátságos. Megbízható, jó munkaerő. Paula rá volt a legbüszkébb. Ő mindenben kitűnő tanítványnak bizonyult. Ez neki egyébként is, a vérében volt. Miután elvégezte jó eredménnyel a titkárnő képző tanfolyamot, egy nívós iroda hirdetése alapján, sok jelentkező közül őt vették fel. Így 17 évesen rögtön egy jól fizető álláshoz jutott. Rövid idő alatt ő lett a főnők jobb keze és a szíve csücske. Tehát nélkülözhetetlen lett számára. Lulut nem zavarta, hogy az illető nős ember. Úgy sem akart egy 40 éves emberhez feleségül menni. Az viszont imponált neki, hogy nélkülözés nélkül, tudott divatosan öltözködni és a takarék könyvének a tartalma is szépen gyarapodott. Mikor a főnöke el akarta hagyni érte a családját és feleségül akarta venni, ő kikosarazta és új munkahelyet keresett és talált is magának. Ez néhányszor megismétlődött. Múltak az évek Lulu már a „négy X" felé járt, de egyedül élt, csupán barátnői szerepkörben. Jól érezte magát ilyen függetlennek, nem is szándékozott egyáltalán férjhez menni.
Paula szomorúan konstatálta, hogy tulajdonképpen mind a három lányánál, csődöt mondott a tudománya!
Kiss Lászlóné
Forrás
A fenegyerek
Az egyik vidéki városunk, a múlt század első harmadában, olyan dinamikusan kezdett fejlődni és terjeszkedni, hogy mire a város vezetősége észbe kapott a régi temető a belváros határa lett. Ebben a sírkertben már nagyon sok olyan sír volt, amit nem gondoztak, de még jócskán voltak szépen rendben tartott sírok is. Bár új temetésre az illetékesek nem adtak ki engedélyt, de a temető felszámolása még egy ideig váratott magára. Halottak napján a kis iskolásokat ide vitték ki a tanítóik. A szépen feldíszített sírokat megszemléltetve a kis diákokkal, erről a kegyeleti napról fogalmazást írattak velük.
Sok, szép kripta ékeskedett itt. Ezek általában márvánnyal voltak burkolva, aranyozott feliratokkal és díszítésekkel. Legtöbbjükön azonban már mutatkozott az idő vasfoga. Látszott, hogy hiányoznak a gondos kezek, már minden az enyészetre van bízva. Egyébként a belváros felől elég magas, tömör tégla kerítés volt hivatva a kíváncsi szemeket gátolni, a nem éppen tökéletesnek mondható látványtól. Ezzel a kerítéssel párhuzamosan haladt a várost átszelő és egyben a város legforgalmasabb útja. Az út túloldalán több emeletes épületek sorakoztak. Onnan természetesen szabad rálátás nyílt a túlnyomórészt elhanyagolt temetőre. Ezekben a házakban, a nagy lakásokban, általában jó módú emberek laktak. Komoly társadalmi élet folyt itt. Gyakran esett szó arról, hogy jó lenne, ha eltűnne már végre a közelükből a temető. Jól lehetne a helyét hasznosítani és ezzel a várost sokkal szebbé lehetne varázsolni.
Így telt-múlt az idő unalmas egyszerűséggel. Az emberek szajkók módjára, csak önmagukat ismételték, de említésre méltó dolog nem történt. Ám végre mégis csak volt valami, amire a temetővel szembeni lakók felfigyelhettek. Nyár volt, tombolt a kánikula. Az emberek a nyitott ablakoknál sem tudtak jól aludni. Egyesek felkeltek és kimentek az erkélyre. Megdöbbenve látták, hogy az egyik kriptánál fények imbolyognak. Ez néhány óráig is eltartott. Majd sötét lett.
Másnap erről beszélt a város. Sok -féle vélemény hangzott el. Mindenki biztos volt abban, hogy ez feltétlen valami sötét dolog kell, hogy legyen. De senkinek sem volt mersze ezt leleplezni. Izgatottan várták a következő éjszakát. Minden lakó vendéget hívott, hogy együtt izgulhassanak. A kisebb gyerekeket korán lefektették, aki tehette az udvari szobákba. A nők nyugtatókat vettek be, mert hát mit lehessen tudni. A férfiak a poharakból merítették a bátorságot. Nagy traccs partik folytak minden lakásban. Megegyeztek abban, hogy igyekeznek csendben maradni, de ezt is csak bent teszik. Az erkélyre senki sem mehet ki, mert akkor ezeket a lehetetlen sötét alakokat elijesztik. Pedig hát nem ez a cél. De, hogy tulajdonképpen mi is a cél, azt nem tudták, odáig nem jutottak el. A rendőrséget feltétlen ki kell hagyni egyenlőre mindenből, mert akkor nyilván vége lenne az izgalomnak. És valljuk be őszintén, milyen jó is egy ilyen kis izgalom. Ami mellett mindenki számára a lakás fojtogató melegében biztosítva van a biztonsága. És itt bent mindenki elszánt és tettre kész. A legjobb az egészben, hogy végre nem egyforma unalmasak az esték és ki tudja mit hoz az éjszaka.
Ezúttal egy másik kriptánál gyúlt ki a fény és imbolygásával tartotta lázban az összegyűlt vendég sereget. Senki nem mozdult a kivilágítatlan szobák ablakától, amíg ki nem hunyt a fény. Pedig ismét órákig volt világítás a kriptában. Ezt egyenesen egy jelenségnek fogták fel. Halálos csendben figyelték, még a lélegzetük is elakadt, nemhogy megszólalni mertek volna.
Következő nap csak erről beszélt a város. A férfiaknak nem volt idejük dolgozni, mert ezt meg kellett tárgyalni. Az üzletek üresen tátongtak, kivéve az élelmiszer boltokat. A fél város vendégségbe igyekezett a régi temető közelébe, ki-ki alapon. Minden lakás dugig megtelt vendégekkel. Sötétedésig izgalmukban ettek-ittak az emberek. Szerettek volna többet tudni, mint a háziak. Mivel nem sokat hallhattak tőlük, sok mindent kitaláltak, amivel a frászt hozták rájuk. Tetőpontra hágott az izgalom, mikor egy harmadik kriptánál jelent meg az imbolygó kis fény. Na ez már több volt a soknál. Ebbe aztán mindent bele lehetett magyarázni. Mert ugye 3 a magyar igazság. A mesékben is a 3 szerepel a legtöbbet. És itt is ez a harmadik éjszaka, itt most feltétlen történni kell valaminek. De vajon mi lesz az a valami. Senki sem tudta, de mindenki nagyon félt, attól ami most majd bekövetkezik és amit természetesen senki nem tud megakadályozni. Sajnos kicsik vagyunk ahhoz, hogy egy ilyen földöntúli dologba egyáltalán bele avatkozhassunk. Mert eljutottak addig, hogy már nem sötét bűnözőkre gyanakodtak. Ó nem, most már holt biztos, hogy ez valamiféle szellem járás. Ezek a földöntúli lények összefognak és megbosszulják, hogy a város készül felszámolni a birodalmukat. Semmi kétség, hogy csak erről lehet szó. Reszketve álltak az ablakoknál és szánták-bánták bűneiket. Azt is megbánták, hogy egyáltalán idejöttek éjszakázni. Fogadalmakat tettek, ha ezt az éjszakát megússzák, soha többé nem kíváncsiskodnak, soha többé nem vétkeznek, az eddigi bűneik bocsánatáért pedig egymással licitálva ígérgettek a szent Antalnak.
Hirtelen megnyíltak az ég csatornái, nagy intenzitással elkezdett zuhogni az eső. A villámok sűrűn cikáztak az égen. Minden villámlást fülsiketítő robaj követett. Rettenetes égiháború volt ez. Ilyenre senki nem emlékezett. Mikor végre csendesedett a vihar, a jelenlévők csodálkozva észlelték, hogy a kriptából továbbra is dereng a fény. Ettől még jobban megrémültek. Már magyarázkodni sem próbálkoztak, nem is mertek. Már pirkadt a hajnal, mikor eltűnt az állandóan mozgó gyéren világító kis fény. Azt gondolták, hogy a felkelő nap fénye nyomja el, azért nem látják.
Továbbra is a legfontosabb téma volt a város életében a temetői história. Mindenkit érdekelt, mindenki erről beszélt. És senki nem tudta, hogy mi lehet ez tulajdonképpen. Olyan pánik uralkodott az emberekben, hogy a negyedik estét már senki sem merte megkockáztatni. A háziak is leengedték a redőnyöket és nem mertek kinézni az ablakon. Így nem láthatták, hogy a kriptákban már mindenütt sötét van, sehol semmi fény. Befejeződött a temetői kaland, csak később tudták meg, hogy mi is volt az voltaképpen.
2. rész
A városban lakott egy három gyerekes család. Az asszony otthon volt a gyerekeivel. A férj alkalmi munkát végzett, de a fizetése nagy részét mindig elitta. Lali 15, Zsuzsi12, végül Gyöngyi10 éves volt. A 3 gyerek aktívan részt vett, a kenyérkereső munkában. Iskola kötelesek voltak, de rendszeresen távol voltak az iskolától .E miatt sok baja volt a családnak. A két kislány játszi könnyedséggel tulajdonított el tárgyakat, édességet, élvezeti cikkeket, élelmiszert, gyümölcsöt, búcsúban, kirakodó vásárban piacon boltokban. Ezeket azután fillérekért eladták. A fiú nagyobb lopásokat valósított meg, ezeken gyakran lebukott. Így javító nevelő intézetbe került. Onnan többször megszökött. Mindig megtalálták és vissza vitték. Jelenleg is ez történt, megszökött a javítóból és haza gyalogolt a szülővárosába. Nem mert haza menni a szüleihez, mert ott keresték legelőször. Így napközben beszerző úton volt, éjjel pedig a temetőben éjszakázott a kriptákban. Összegyűjtögette a maradék gyertyákat, mécseseket és azzal világított magának. Ezzel tartotta pánikban 3 éjszaka a város lakóit. De a negyedik napon a rendőrök felismerték és visszavitték az intézetbe. Ezért volt a negyedik éjszaka már, mint eddig is, sötét a temető, mert nem volt több éjszaka a kriptáknak lakója.
Kiss Lászlóné
Forrás
Sok, szép kripta ékeskedett itt. Ezek általában márvánnyal voltak burkolva, aranyozott feliratokkal és díszítésekkel. Legtöbbjükön azonban már mutatkozott az idő vasfoga. Látszott, hogy hiányoznak a gondos kezek, már minden az enyészetre van bízva. Egyébként a belváros felől elég magas, tömör tégla kerítés volt hivatva a kíváncsi szemeket gátolni, a nem éppen tökéletesnek mondható látványtól. Ezzel a kerítéssel párhuzamosan haladt a várost átszelő és egyben a város legforgalmasabb útja. Az út túloldalán több emeletes épületek sorakoztak. Onnan természetesen szabad rálátás nyílt a túlnyomórészt elhanyagolt temetőre. Ezekben a házakban, a nagy lakásokban, általában jó módú emberek laktak. Komoly társadalmi élet folyt itt. Gyakran esett szó arról, hogy jó lenne, ha eltűnne már végre a közelükből a temető. Jól lehetne a helyét hasznosítani és ezzel a várost sokkal szebbé lehetne varázsolni.
Így telt-múlt az idő unalmas egyszerűséggel. Az emberek szajkók módjára, csak önmagukat ismételték, de említésre méltó dolog nem történt. Ám végre mégis csak volt valami, amire a temetővel szembeni lakók felfigyelhettek. Nyár volt, tombolt a kánikula. Az emberek a nyitott ablakoknál sem tudtak jól aludni. Egyesek felkeltek és kimentek az erkélyre. Megdöbbenve látták, hogy az egyik kriptánál fények imbolyognak. Ez néhány óráig is eltartott. Majd sötét lett.
Másnap erről beszélt a város. Sok -féle vélemény hangzott el. Mindenki biztos volt abban, hogy ez feltétlen valami sötét dolog kell, hogy legyen. De senkinek sem volt mersze ezt leleplezni. Izgatottan várták a következő éjszakát. Minden lakó vendéget hívott, hogy együtt izgulhassanak. A kisebb gyerekeket korán lefektették, aki tehette az udvari szobákba. A nők nyugtatókat vettek be, mert hát mit lehessen tudni. A férfiak a poharakból merítették a bátorságot. Nagy traccs partik folytak minden lakásban. Megegyeztek abban, hogy igyekeznek csendben maradni, de ezt is csak bent teszik. Az erkélyre senki sem mehet ki, mert akkor ezeket a lehetetlen sötét alakokat elijesztik. Pedig hát nem ez a cél. De, hogy tulajdonképpen mi is a cél, azt nem tudták, odáig nem jutottak el. A rendőrséget feltétlen ki kell hagyni egyenlőre mindenből, mert akkor nyilván vége lenne az izgalomnak. És valljuk be őszintén, milyen jó is egy ilyen kis izgalom. Ami mellett mindenki számára a lakás fojtogató melegében biztosítva van a biztonsága. És itt bent mindenki elszánt és tettre kész. A legjobb az egészben, hogy végre nem egyforma unalmasak az esték és ki tudja mit hoz az éjszaka.
Ezúttal egy másik kriptánál gyúlt ki a fény és imbolygásával tartotta lázban az összegyűlt vendég sereget. Senki nem mozdult a kivilágítatlan szobák ablakától, amíg ki nem hunyt a fény. Pedig ismét órákig volt világítás a kriptában. Ezt egyenesen egy jelenségnek fogták fel. Halálos csendben figyelték, még a lélegzetük is elakadt, nemhogy megszólalni mertek volna.
Következő nap csak erről beszélt a város. A férfiaknak nem volt idejük dolgozni, mert ezt meg kellett tárgyalni. Az üzletek üresen tátongtak, kivéve az élelmiszer boltokat. A fél város vendégségbe igyekezett a régi temető közelébe, ki-ki alapon. Minden lakás dugig megtelt vendégekkel. Sötétedésig izgalmukban ettek-ittak az emberek. Szerettek volna többet tudni, mint a háziak. Mivel nem sokat hallhattak tőlük, sok mindent kitaláltak, amivel a frászt hozták rájuk. Tetőpontra hágott az izgalom, mikor egy harmadik kriptánál jelent meg az imbolygó kis fény. Na ez már több volt a soknál. Ebbe aztán mindent bele lehetett magyarázni. Mert ugye 3 a magyar igazság. A mesékben is a 3 szerepel a legtöbbet. És itt is ez a harmadik éjszaka, itt most feltétlen történni kell valaminek. De vajon mi lesz az a valami. Senki sem tudta, de mindenki nagyon félt, attól ami most majd bekövetkezik és amit természetesen senki nem tud megakadályozni. Sajnos kicsik vagyunk ahhoz, hogy egy ilyen földöntúli dologba egyáltalán bele avatkozhassunk. Mert eljutottak addig, hogy már nem sötét bűnözőkre gyanakodtak. Ó nem, most már holt biztos, hogy ez valamiféle szellem járás. Ezek a földöntúli lények összefognak és megbosszulják, hogy a város készül felszámolni a birodalmukat. Semmi kétség, hogy csak erről lehet szó. Reszketve álltak az ablakoknál és szánták-bánták bűneiket. Azt is megbánták, hogy egyáltalán idejöttek éjszakázni. Fogadalmakat tettek, ha ezt az éjszakát megússzák, soha többé nem kíváncsiskodnak, soha többé nem vétkeznek, az eddigi bűneik bocsánatáért pedig egymással licitálva ígérgettek a szent Antalnak.
Hirtelen megnyíltak az ég csatornái, nagy intenzitással elkezdett zuhogni az eső. A villámok sűrűn cikáztak az égen. Minden villámlást fülsiketítő robaj követett. Rettenetes égiháború volt ez. Ilyenre senki nem emlékezett. Mikor végre csendesedett a vihar, a jelenlévők csodálkozva észlelték, hogy a kriptából továbbra is dereng a fény. Ettől még jobban megrémültek. Már magyarázkodni sem próbálkoztak, nem is mertek. Már pirkadt a hajnal, mikor eltűnt az állandóan mozgó gyéren világító kis fény. Azt gondolták, hogy a felkelő nap fénye nyomja el, azért nem látják.
Továbbra is a legfontosabb téma volt a város életében a temetői história. Mindenkit érdekelt, mindenki erről beszélt. És senki nem tudta, hogy mi lehet ez tulajdonképpen. Olyan pánik uralkodott az emberekben, hogy a negyedik estét már senki sem merte megkockáztatni. A háziak is leengedték a redőnyöket és nem mertek kinézni az ablakon. Így nem láthatták, hogy a kriptákban már mindenütt sötét van, sehol semmi fény. Befejeződött a temetői kaland, csak később tudták meg, hogy mi is volt az voltaképpen.
2. rész
A városban lakott egy három gyerekes család. Az asszony otthon volt a gyerekeivel. A férj alkalmi munkát végzett, de a fizetése nagy részét mindig elitta. Lali 15, Zsuzsi12, végül Gyöngyi10 éves volt. A 3 gyerek aktívan részt vett, a kenyérkereső munkában. Iskola kötelesek voltak, de rendszeresen távol voltak az iskolától .E miatt sok baja volt a családnak. A két kislány játszi könnyedséggel tulajdonított el tárgyakat, édességet, élvezeti cikkeket, élelmiszert, gyümölcsöt, búcsúban, kirakodó vásárban piacon boltokban. Ezeket azután fillérekért eladták. A fiú nagyobb lopásokat valósított meg, ezeken gyakran lebukott. Így javító nevelő intézetbe került. Onnan többször megszökött. Mindig megtalálták és vissza vitték. Jelenleg is ez történt, megszökött a javítóból és haza gyalogolt a szülővárosába. Nem mert haza menni a szüleihez, mert ott keresték legelőször. Így napközben beszerző úton volt, éjjel pedig a temetőben éjszakázott a kriptákban. Összegyűjtögette a maradék gyertyákat, mécseseket és azzal világított magának. Ezzel tartotta pánikban 3 éjszaka a város lakóit. De a negyedik napon a rendőrök felismerték és visszavitték az intézetbe. Ezért volt a negyedik éjszaka már, mint eddig is, sötét a temető, mert nem volt több éjszaka a kriptáknak lakója.
Kiss Lászlóné
Forrás
A lusta fiú
Élt egyszer messze valahol, egy szorgalmas asszonyka,
Kinek ellentéte volt ebben, a tizennégy éves fia.
Az asszony tavasztól-őszig a földre járt ki dolgozni,
A fiú hacsak tehette, elment egyet lófrálni.
Nem volt ő rossz gyerek, csak nem fült a foga munkára,
Csavaros esze örökké, a kifogások tárháza.
Mikor ébresztették reggel, rögtön kémlelte az eget,
Váltig abban reménykedett, hogy az eső majd elered.
Felkelt és megreggelizett, aztán csak ült és ásítozott,
Végül félszegen mosolyogva, de örökké próbálkozott.
„Édesanyám szürke az ég, kár lenne kigyalogolni,
Csak nem fogjuk az időnket, hiába elpocsékolni."
„De fiam nyoma sincs esőnek és bizony sok a munka,
Én mindenképpen kimegyek, mert nagyon nő a dudva."
„Hát az bizony nagyon jó lesz édesanyám lelkem,
De én akkor itt maradok, hogy ne ázzunk majd ketten."
Ha néha mégis csak eljutott a messze szántóföldre,
Nyomban a talajt vizsgálta, kapálni nem volt kedve.
„Tapadós most nagyon a föld, nem alkalmas munkára,
A kapát is csak besározza, a gyomot átpalántázza."
Anyja gyakorta megszánta, látva nehéz kínlódását,
Szelid szóval hazaküldte, s megduplázta a szorgalmát.
Évszak váltás közeledett, a nap mindig magasan járt,
Gyönyörűen kéklett az ég, a föld szomjasan esőre várt.
A fiúnak most nincs ötlete, kénytelen hát csatlakozni,
Szótlanul megy anyja mellett és elfelejt hadakozni.
Az asszony magában mosolyog, midőn lakli fiát hallja,
Amint kissé szomorkásan, a következőket mormolja:
„Istenem, csak este lenne, vagy legalább eső esne,
Mindenki haza mehetne és a kedvére tehetne!"
Ez a szöveg ismertté vált és most már mindenki tudta,
Bár gógyija van neki elég, de őkelme szörnyen lusta!
Kiss Lászlóné
Forrás
Kinek ellentéte volt ebben, a tizennégy éves fia.
Az asszony tavasztól-őszig a földre járt ki dolgozni,
A fiú hacsak tehette, elment egyet lófrálni.
Nem volt ő rossz gyerek, csak nem fült a foga munkára,
Csavaros esze örökké, a kifogások tárháza.
Mikor ébresztették reggel, rögtön kémlelte az eget,
Váltig abban reménykedett, hogy az eső majd elered.
Felkelt és megreggelizett, aztán csak ült és ásítozott,
Végül félszegen mosolyogva, de örökké próbálkozott.
„Édesanyám szürke az ég, kár lenne kigyalogolni,
Csak nem fogjuk az időnket, hiába elpocsékolni."
„De fiam nyoma sincs esőnek és bizony sok a munka,
Én mindenképpen kimegyek, mert nagyon nő a dudva."
„Hát az bizony nagyon jó lesz édesanyám lelkem,
De én akkor itt maradok, hogy ne ázzunk majd ketten."
Ha néha mégis csak eljutott a messze szántóföldre,
Nyomban a talajt vizsgálta, kapálni nem volt kedve.
„Tapadós most nagyon a föld, nem alkalmas munkára,
A kapát is csak besározza, a gyomot átpalántázza."
Anyja gyakorta megszánta, látva nehéz kínlódását,
Szelid szóval hazaküldte, s megduplázta a szorgalmát.
Évszak váltás közeledett, a nap mindig magasan járt,
Gyönyörűen kéklett az ég, a föld szomjasan esőre várt.
A fiúnak most nincs ötlete, kénytelen hát csatlakozni,
Szótlanul megy anyja mellett és elfelejt hadakozni.
Az asszony magában mosolyog, midőn lakli fiát hallja,
Amint kissé szomorkásan, a következőket mormolja:
„Istenem, csak este lenne, vagy legalább eső esne,
Mindenki haza mehetne és a kedvére tehetne!"
Ez a szöveg ismertté vált és most már mindenki tudta,
Bár gógyija van neki elég, de őkelme szörnyen lusta!
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 9., kedd
Ez meg is történhetett volna
Egy ifjú pár szép, nagy lakodalmat ül,
Rengeteg a násznép, ez egy vagyonba kerül.
Nagy a dínomdánom, két banda muzsikál,
Sok az eszem-iszom, a lagzi javában áll.
Az ifjú pár boldog, a násznép jókedvű,
A sok táncospár forog, az élet nagyszerű.
Már második napja tart a vigasság,
Már mindenki fáradt, vagy leitta magát.
Búcsúzik a násznép: „minden jó volt nekünk,
Jól éreztük magunkat és mindent köszönünk."
A vőlegény mondja: „mi is mindent köszönünk,
Lagzit pedig hamarosan majd ismételünk!"
A fáradt kis menyecske komolyan veszi ezt,
Legörbül az ajka s nyomban feleselni kezd.
A spicces férj úgy érzi, ezt nem tűrheti,
és a nászút elé sürgősen a válást helyezi.
Van ki nem tud visszalépni, akkor sem ha bánja,
Ilyen a mi emberünk is, már végig csinálja.
A válás gyorsan lezajlik, egy időszak lezárul,
De azután újra kezdődik, a szerelem javábul.
Az ifjú férfi már ismét leánykérőbe megy,
S kosarat most sem kap, mert gondolatuk egy.
Nagy a készülődés megint a lakodalomra,
Azután gyűlik az ajándék újra halomba.
És most történetem folytathatnám azzal,
Hogy ez a lagzi is zárult azonos szavakkal.
A vőlegény ismét spicces volt, mivel ő sem angyal,
De az ifjú nő csak hallgatott, békés, szelíd arccal.
Kiss Lászlóné
Forrás
Rengeteg a násznép, ez egy vagyonba kerül.
Nagy a dínomdánom, két banda muzsikál,
Sok az eszem-iszom, a lagzi javában áll.
Az ifjú pár boldog, a násznép jókedvű,
A sok táncospár forog, az élet nagyszerű.
Már második napja tart a vigasság,
Már mindenki fáradt, vagy leitta magát.
Búcsúzik a násznép: „minden jó volt nekünk,
Jól éreztük magunkat és mindent köszönünk."
A vőlegény mondja: „mi is mindent köszönünk,
Lagzit pedig hamarosan majd ismételünk!"
A fáradt kis menyecske komolyan veszi ezt,
Legörbül az ajka s nyomban feleselni kezd.
A spicces férj úgy érzi, ezt nem tűrheti,
és a nászút elé sürgősen a válást helyezi.
Van ki nem tud visszalépni, akkor sem ha bánja,
Ilyen a mi emberünk is, már végig csinálja.
A válás gyorsan lezajlik, egy időszak lezárul,
De azután újra kezdődik, a szerelem javábul.
Az ifjú férfi már ismét leánykérőbe megy,
S kosarat most sem kap, mert gondolatuk egy.
Nagy a készülődés megint a lakodalomra,
Azután gyűlik az ajándék újra halomba.
És most történetem folytathatnám azzal,
Hogy ez a lagzi is zárult azonos szavakkal.
A vőlegény ismét spicces volt, mivel ő sem angyal,
De az ifjú nő csak hallgatott, békés, szelíd arccal.
Kiss Lászlóné
Forrás
Gyöngyi
Az egyetem előkészítő tanfolyamán találkoztam Gyöngyivel. Érdekes, szép arca volt, még a nők sem tudtak elsiklani felette, nekik is észre kellett venni őt. Én nem tudtam levenni róla a szemem, a szomszédomnak is rögtön felhívtam rá a figyelmét. Egyenes derékkal, egy elegáns blúzban, szinte királynői tartással ült a padban Margóval, a barátnőjével. Néha a teremben körülhordozta a tekintetét és mindenkire mosolygott.
Akkor bontakozott ki igazán a szépsége, mikor kivillantotta hófehér, viszonylag apró fogakból álló fogsorait. Olyan volt ez, mint két gyöngysor a szájában, még a neve is ehhez igazodott. Ha becenév lett volna, akkor biztos lettem volna abban, hogy a fogai miatt kapta. A mosolyáról pedig feltételeztem, hogy valaki betanította rá, vagy legalább a tükör előtt gyakorolta be ilyen jól sikerültre.
Nem sminkelte magát, de nem is volt rá szüksége. A kifogástalan bőre, így natúran üde hatást keltett. Nagy barna szemeit sötét, sűrű szempilla övezte. Személyleírásnál az orrára, szájára azt írták volna, hogy rendes. A haja természetes hullámaival és ügyes kezű fodrásza munkájával, mint egy szép korona tette Gyöngyi fejét igazán olyanná, amit meg kellett csodálni.
A szünetekben a helyén maradt ülve, a közel ülőkkel beszélgetett. Mikor befejeződött az első nap, akkor állt fel először és igazán őszinte meglepetést okozott nekem. A feje búbjától derékig minden kifogástalan volt rajta. Mikor ült, azt hittem egy magas nő, de mikor felállt egy szabályos kis törpe állt előttem. Deréktól lefelé aránytalanul rövid volt. A lábai vastag, tömzsi oszlopok voltak.
Csodálatom sajnálatba csapott át. Eddig arra gondoltam, mit akar egy ilyen szép lány a műszaki pályán, sokkal könnyebben érvényesülhetne, ha manöken lenne. Most már láttam, hogy ez nem lehetséges.
Első beszélgetésünk alkalmával elmesélte, hogy egy nagyon jómódú férfi szerelmes belé és nem akarja, hogy tanuljon, feleségül akarja venni. Van neki egy komoly, szépen berendezett lakása, autója, jól fizető állása és annyira szereti, hogy mindenre képes lenne azért, hogy a kegyeit elnyerje. Ez mind nagyon kecsegtető, de ő mégis a tanulást választotta.
Margó diszkréten megsúgta, hogy ez a kérő pocakos, kopaszodó,eddig már két felesége elhagyta és csekély húsz év lenne csak köztük a korkülönbség.
Gyöngyi sorra mutogatta a rajta lévő, nem kevés ékszert, hogy ezeket mind ajándékba kapta a Zsigától. Az neki még a csillagokat is lehozná az égből. Szóval igazán jó parti lenne, de őt ez az erős elhatározásában egyáltalán nem tudja megingatni. Ő nem akar mást, csak tanulni!
Gyöngyi lelkesedése kevésnek bizonyult. Nem tűnt sem okosnak, sem jó felfogásúnak és talán a szorgalma sem volt elegendő. Sorra gyenge jegyeket szerzett, a tanfolyamnak még a feléig sem jutott el. Feladta, kimaradt.
Margó a tanfolyamot elvégezte, de az egyetemre ő sem jutott be. Ő újságolta el, hogy Gyöngyi végül elfogadta Zsiga mellett a harmadik feleség szerepét. Hátha úgy lesz, mint a mesében, hogy a harmadik lesz Zsigának az igazi, továbbá az áhított és beígért boldogság sem lesz átmeneti!
Kiss Lászlóné
Forrás
Akkor bontakozott ki igazán a szépsége, mikor kivillantotta hófehér, viszonylag apró fogakból álló fogsorait. Olyan volt ez, mint két gyöngysor a szájában, még a neve is ehhez igazodott. Ha becenév lett volna, akkor biztos lettem volna abban, hogy a fogai miatt kapta. A mosolyáról pedig feltételeztem, hogy valaki betanította rá, vagy legalább a tükör előtt gyakorolta be ilyen jól sikerültre.
Nem sminkelte magát, de nem is volt rá szüksége. A kifogástalan bőre, így natúran üde hatást keltett. Nagy barna szemeit sötét, sűrű szempilla övezte. Személyleírásnál az orrára, szájára azt írták volna, hogy rendes. A haja természetes hullámaival és ügyes kezű fodrásza munkájával, mint egy szép korona tette Gyöngyi fejét igazán olyanná, amit meg kellett csodálni.
A szünetekben a helyén maradt ülve, a közel ülőkkel beszélgetett. Mikor befejeződött az első nap, akkor állt fel először és igazán őszinte meglepetést okozott nekem. A feje búbjától derékig minden kifogástalan volt rajta. Mikor ült, azt hittem egy magas nő, de mikor felállt egy szabályos kis törpe állt előttem. Deréktól lefelé aránytalanul rövid volt. A lábai vastag, tömzsi oszlopok voltak.
Csodálatom sajnálatba csapott át. Eddig arra gondoltam, mit akar egy ilyen szép lány a műszaki pályán, sokkal könnyebben érvényesülhetne, ha manöken lenne. Most már láttam, hogy ez nem lehetséges.
Első beszélgetésünk alkalmával elmesélte, hogy egy nagyon jómódú férfi szerelmes belé és nem akarja, hogy tanuljon, feleségül akarja venni. Van neki egy komoly, szépen berendezett lakása, autója, jól fizető állása és annyira szereti, hogy mindenre képes lenne azért, hogy a kegyeit elnyerje. Ez mind nagyon kecsegtető, de ő mégis a tanulást választotta.
Margó diszkréten megsúgta, hogy ez a kérő pocakos, kopaszodó,eddig már két felesége elhagyta és csekély húsz év lenne csak köztük a korkülönbség.
Gyöngyi sorra mutogatta a rajta lévő, nem kevés ékszert, hogy ezeket mind ajándékba kapta a Zsigától. Az neki még a csillagokat is lehozná az égből. Szóval igazán jó parti lenne, de őt ez az erős elhatározásában egyáltalán nem tudja megingatni. Ő nem akar mást, csak tanulni!
Gyöngyi lelkesedése kevésnek bizonyult. Nem tűnt sem okosnak, sem jó felfogásúnak és talán a szorgalma sem volt elegendő. Sorra gyenge jegyeket szerzett, a tanfolyamnak még a feléig sem jutott el. Feladta, kimaradt.
Margó a tanfolyamot elvégezte, de az egyetemre ő sem jutott be. Ő újságolta el, hogy Gyöngyi végül elfogadta Zsiga mellett a harmadik feleség szerepét. Hátha úgy lesz, mint a mesében, hogy a harmadik lesz Zsigának az igazi, továbbá az áhított és beígért boldogság sem lesz átmeneti!
Kiss Lászlóné
Forrás
Az első kérő
Július volt, meleg nyári nap. A gyárban ebédidő lévén, a dolgozók az udvaron sétálgattak, vagy csoportokba verődve beszélgettek. A műhelyek ilyenkor üresek voltak, még a nagy műhely is. A nevét onnan kapta, hogy ez volt a gyár legnagyobb műhelye. Nagyjából középen az anyagszállító targoncák részére kialakított út, mintegy kettészelte a műhelyt. Az egyik részében csak férfiak dolgoztak, míg a másik részében nők – kivéve a hosszanti fal mellett lévő esztergagépeket – ahol szintén férfiak dolgoztak.
Két műszakban folyt a munka. A nappali műszak reggel hét órától, este hat óráig tartott egy óra ebédidővel.
Elíz is a nagy műhelyben dolgozott, – általában – mint most is, ebédidőben bent maradt a műhelyben. Mások részére kötött, közben elfogyasztotta szerény kis ebédjét. Egyedül volt, de az agyában kavargó sokféle gondolattól nem érezte az egyedüllétet. A múlt – jelen – jövő kavalkádjai szinte pillanatok alatt váltották egymást. Most hirtelen eszébe jutott a műhelyben dolgozó Jóska, aki hetek óta kitartóan figyeli annyira, hogy már a közelében dolgozó lányok is észrevették. Néha délben is bejön a műhelybe és a túloldalról figyeli őt.
Most éppen nyílik a műhely ajtaja, Jóska lép be, ezúttal egyenesen felé tart. Elíz arra gondol, hogy még közelről nem látta a fiút és még a hangját sem hallotta.
Közben odaért hozzá, megállt előtte, zavartan rámosolygott, végül megszólalt: – szerbusz Elízke, te ebben a jó időben is bent vagy és szorgalmasan dolgozol.
Elíz gyorsan szemügyre vette a jövevényt. Megállapította, egész jó vágású fiú lenne, de az arcbőre és a haja ápolatlan, zsíros, ez pedig egyáltalán nem teszi vonzóvá. Kisvártatva válaszolt: – szerbusz Jóska, én nagyon szeretek kötni, így ez nálam szinte szórakozás számba megy.
Jóska megköszörülte a torkát: – Elízke, vasárnap délután két órakor, én várlak téged a város Főterén a Kossuth szobornál.
– Engem, vasárnap? De mi nem a városban lakunk, hanem innen egy 6 km-re lévő faluban.
– Tudom, tudom,én mindent tudok, de akkor is meghívlak és kérlek, hogy gyere el.
– Még hogy én vasárnap is gyalogoljak 12 km-t, na azt már nem. Örülők, ha hetenként egyszer egy napot otthon lehetek. A munkatársnőim örökké hívnak, hogy menjek velük moziba, de még egyszer se jöttem el, nem ér az nekem annyit. Szívesebben vagyok a családommal.
– Csakhogy ez egészen más amiért hívlak, ez nem mozi, ez annál sokkal fontosabb!
– Kérdés, hogy kinek, mert nekem nem tudsz olyat mondani az biztos, amiért én hajlandó lennék feláldozni a vasárnapomat.
Jóska leült a lány melletti székre és mesélni kezdett: – tudod Elízke két éve meghalt az anyám, azóta kettesben éldegélünk az apámmal. Mind a ketten dolgozunk és ő végzi a házimunkát, de már nagyon unja. Néhány hete azt mondta nekem: „fiam, asszony kell a házhoz és ehhez neked kell lépned!” Ugye most már érted, Elízke vasárnap szeretnélek bemutatni az apámnak, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fogsz neki és akkor minden rendbe lesz.
Elíz úgy meglepődött, hogy időbe telt mire válaszolni tudott: – semmi se lesz rendbe, én még csak a jövő hónapban leszek 15 éves és eszem ágában sincs férjhez menni.
Jóska csodálkozó arcot vágott és visszafogottabban szólalt meg: – én már betöltöttem a 18-dik évemet, mire az iratokat beszerezzük te is a 16-dikba leszel.
Elíz mérges lett: – én nem szerzek be semmiféle iratokat, mert már mondtam, hogy eszemben sincs még a férjhez menés.
– Te Elízke nem ismered a mondást, hogy „a lány akkor megy férjhez, amikor viszik!”?
– Ez rám nem vonatkozik, mert én, ha vége lesz a háborúnak tanulni szeretnék és csak akkor megyek férjhez, ha megtalálom az igazit. Ha nem sikerül, inkább vénlány maradok!
– Úgy látszik, te túl sok szerelmes regényt olvastál, azért beszélsz így.
– Valóban olvastam néhány jó könyvet, mindegyikben esett szó a szerelemről is, de a leghőbb vágyam a tanulás és csak azután a férjhez menés.
Jóska a hetyke hangot szinte könyörgőre váltotta:– hetek óta figyellek, több munkatársnőddel beszéltem rólad, így alakult ki a véleményem, hogy szorgalmas, rendes, tiszta lány vagy és ezért jöttem most ide. Kérlek gyere el, legalább az apámmal egy beszélgetésre, hátha megváltozik a véleményed.
– Nem akarok elmenni, teljesen értelmetlen lenne! Én tudom, hogy mit akarok és mit nem akarok!
– Elízke, én megértőbbnek képzeltelek!
– Egy házasságot nem lehet arra alapozni, hogy ki mennyire megértő!
És háború után Elíz vágya teljesült, tanulhatott és megtalálta az igazit. Nem az első kérőhöz ment feleségül, aki ilyen kurtán-furcsán kérte meg, de ami a lényeg: szerelemből!
Kiss Lászlóné
Forrás
Két műszakban folyt a munka. A nappali műszak reggel hét órától, este hat óráig tartott egy óra ebédidővel.
Elíz is a nagy műhelyben dolgozott, – általában – mint most is, ebédidőben bent maradt a műhelyben. Mások részére kötött, közben elfogyasztotta szerény kis ebédjét. Egyedül volt, de az agyában kavargó sokféle gondolattól nem érezte az egyedüllétet. A múlt – jelen – jövő kavalkádjai szinte pillanatok alatt váltották egymást. Most hirtelen eszébe jutott a műhelyben dolgozó Jóska, aki hetek óta kitartóan figyeli annyira, hogy már a közelében dolgozó lányok is észrevették. Néha délben is bejön a műhelybe és a túloldalról figyeli őt.
Most éppen nyílik a műhely ajtaja, Jóska lép be, ezúttal egyenesen felé tart. Elíz arra gondol, hogy még közelről nem látta a fiút és még a hangját sem hallotta.
Közben odaért hozzá, megállt előtte, zavartan rámosolygott, végül megszólalt: – szerbusz Elízke, te ebben a jó időben is bent vagy és szorgalmasan dolgozol.
Elíz gyorsan szemügyre vette a jövevényt. Megállapította, egész jó vágású fiú lenne, de az arcbőre és a haja ápolatlan, zsíros, ez pedig egyáltalán nem teszi vonzóvá. Kisvártatva válaszolt: – szerbusz Jóska, én nagyon szeretek kötni, így ez nálam szinte szórakozás számba megy.
Jóska megköszörülte a torkát: – Elízke, vasárnap délután két órakor, én várlak téged a város Főterén a Kossuth szobornál.
– Engem, vasárnap? De mi nem a városban lakunk, hanem innen egy 6 km-re lévő faluban.
– Tudom, tudom,én mindent tudok, de akkor is meghívlak és kérlek, hogy gyere el.
– Még hogy én vasárnap is gyalogoljak 12 km-t, na azt már nem. Örülők, ha hetenként egyszer egy napot otthon lehetek. A munkatársnőim örökké hívnak, hogy menjek velük moziba, de még egyszer se jöttem el, nem ér az nekem annyit. Szívesebben vagyok a családommal.
– Csakhogy ez egészen más amiért hívlak, ez nem mozi, ez annál sokkal fontosabb!
– Kérdés, hogy kinek, mert nekem nem tudsz olyat mondani az biztos, amiért én hajlandó lennék feláldozni a vasárnapomat.
Jóska leült a lány melletti székre és mesélni kezdett: – tudod Elízke két éve meghalt az anyám, azóta kettesben éldegélünk az apámmal. Mind a ketten dolgozunk és ő végzi a házimunkát, de már nagyon unja. Néhány hete azt mondta nekem: „fiam, asszony kell a házhoz és ehhez neked kell lépned!” Ugye most már érted, Elízke vasárnap szeretnélek bemutatni az apámnak, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fogsz neki és akkor minden rendbe lesz.
Elíz úgy meglepődött, hogy időbe telt mire válaszolni tudott: – semmi se lesz rendbe, én még csak a jövő hónapban leszek 15 éves és eszem ágában sincs férjhez menni.
Jóska csodálkozó arcot vágott és visszafogottabban szólalt meg: – én már betöltöttem a 18-dik évemet, mire az iratokat beszerezzük te is a 16-dikba leszel.
Elíz mérges lett: – én nem szerzek be semmiféle iratokat, mert már mondtam, hogy eszemben sincs még a férjhez menés.
– Te Elízke nem ismered a mondást, hogy „a lány akkor megy férjhez, amikor viszik!”?
– Ez rám nem vonatkozik, mert én, ha vége lesz a háborúnak tanulni szeretnék és csak akkor megyek férjhez, ha megtalálom az igazit. Ha nem sikerül, inkább vénlány maradok!
– Úgy látszik, te túl sok szerelmes regényt olvastál, azért beszélsz így.
– Valóban olvastam néhány jó könyvet, mindegyikben esett szó a szerelemről is, de a leghőbb vágyam a tanulás és csak azután a férjhez menés.
Jóska a hetyke hangot szinte könyörgőre váltotta:– hetek óta figyellek, több munkatársnőddel beszéltem rólad, így alakult ki a véleményem, hogy szorgalmas, rendes, tiszta lány vagy és ezért jöttem most ide. Kérlek gyere el, legalább az apámmal egy beszélgetésre, hátha megváltozik a véleményed.
– Nem akarok elmenni, teljesen értelmetlen lenne! Én tudom, hogy mit akarok és mit nem akarok!
– Elízke, én megértőbbnek képzeltelek!
– Egy házasságot nem lehet arra alapozni, hogy ki mennyire megértő!
És háború után Elíz vágya teljesült, tanulhatott és megtalálta az igazit. Nem az első kérőhöz ment feleségül, aki ilyen kurtán-furcsán kérte meg, de ami a lényeg: szerelemből!
Kiss Lászlóné
Forrás
Erika és Krisztina története
A búcsú általában sok vendéget vonzott egy-egy községbe a környező falvakból. Most is éppen búcsú volt egy nyugat-dunántúli helységben. Két hosszú sorban kígyóztak a sátrak, rengeteg édességgel és bazári áruval. Nem hiányoztak a körhinták és a hajóhinta sem. Ezeknek most csak a zenéje szólt hívogatóan, mivel így délidőben csupán néhányan nézelődtek a környéken.
Egy tíz év körüli kislány már több mint egy órája nézegette figyelmesen a sátrakat. A templomból egy sereg gyerekkel jött ide, de a többiek már mind haza mentek. Ő ráérősen nézelődik. Most éppen egy mézeskalácsos sátor előtt állt meg. Az ellenkező irányból is közben odaért egy kislány. Ő is nézelődik.
Az eladónő unatkozva pillant rájuk, érzi ebből nem lesz üzlet. Aztán hirtelen felkiált: – nahát, mint két tojás! Ti ugye ikrek vagytok? De miért öltöztök ennyire különbözően?
A kislányok egymásra néznek és egyszerre mondják: – nem, nem vagyunk ikrek, nem is ismerjük egymást, most találkoztunk először!
Az lehetetlen – szól a mézeskalácsos – de akkor legalább mutatkozzatok be egymásnak.
Engem Erikának hívnak – mondja, amelyik elsőnek érkezett – és itt lakunk ebben a községben.
Az én nevem Krisztina és körülbelül 15 km távolságról jöttünk el a búcsúba. Ott a hársfa árnyékában állnak a szüleim.
Krisztike – kiáltott anyuka – gyere ide és hívd a kis ismerősödet is!
A két kislány azonnal odaszaladt. Kriszti elmesélte az ismerkedésük történetét Erikával, a mézeskalácsos néni megjegyzéseit kihangsúlyozva. Anyuka szemügyre vette a kis jövevényt és alig hallhatóan suttogta: – valóban van köztetek némi hasonlóság.
Erika elmesélte, hogy őt Zsuzsi néni és Jani bácsi az árvaházból fogadta örökbe három hónapos korában. Mindent megkapott tőlük és nagy szeretetben éltek addig, amíg Zsuzsi néni két éve baleset következtében el nem távozott az élők sorából. Néhány hónap múlva hozzájuk költözött Ilka néni, ő nem nagyon szereti a kislányt és azóta már Jani bácsi sem a régi.
Krisztiék mélyen meghatódtak Erika elbeszélésén. Egész délután együtt maradtak, nagyon megszerették egymást a kislányok, megbeszélték, hogy máskor is találkozni fognak...
Krisztina az izgalmas nap után, korán ágyba bújt és elaludt. A pedagógus házaspár a szobájába vonult. Gondolataikba mélyedve hallgattak. Éva törte meg a csendet: – képzeld Péter, ma elmaradt a szokásos esti mese, Kriszti szüntelenül Erikáról áradozott. Azt mondta, úgy érzi, mintha már régen ismerné. Kár, hogy ilyen messze laknak. Holnap ír neki levelet és meghívja ide vakációzni, ha mi megengedjük.
Mikor megláttam Erikát – folytatta Éva – azt hittem Krisztit látom más ruhában, döbbenetes ez a hasonlóság. Ugyan az a törékeny, nyúlánk alkat, az a keskeny, ovális arcocska, a határozott vonalú kicsi száj, a szúrós, barna szemek és a dús egyenes szálú, dióbarna haj.
Még a hangjuk is egyforma, csak a beszéd stílusában különböznek. Kisvártatva még hozzátette: – Erikának a hullámcsat helyett veszek egy szép csatot a hajába, Kriszti pedig kap valami hasonló apró virágos ruhát, mint ami ma Erikán volt.
Sokáig beszélgettek ezen az estén, főleg Éva volt a hangadó, Péter mosolyogva hallgatta nejét és néha helyeselt.
Lefekvés után sem hagyták őket elaludni a gondolatok, melyek mélyen a múltban gyökereztek, ám a jövő építésére késztették mindkettőjüket...
Többéves házasság után derült ki, hogy hiába áhítoznak közös gyermekre. Nagyon szerették egymást, így az árvaházhoz folyamodtak.
Azon a sorsdöntően emlékezetes reggelen boldogan igyekeztek mózeskosárral és egyebekkel az árvaházba a három hónapos Krisztikéért, akit addig még nem is láttak. Éva igazi anyai boldogsággal ölelte a keblére. Rögtön a szívébe zárta, azóta is édesanyaként szereti.
Péter a csöppnyi kis jószágot kezdetben a felesége iránti szeretettől vezérelve fogadta a szívébe, később a kislány ragaszkodó szeretetével ott fő helyet vívott ki magának.
Az árvaházban a gyermekgondozónő öltöztette át a kislányt az intézeti ruhából a sajátjába, közben szünet nélkül beszélt hol a nevelőanyához, hol a gyereknek gügyögött. Többek között azt mondta: – no látod, hiába telt el három hónap, még mindig meg kell néznem a karszalagodat, mert nem tudom,hogy melyik is vagy!
Hogy érti ezt? – kérdezte Éva.
Hát nem tudják, hogy ők ketten voltak, két teljesen egyforma ikerkislány. A másikat tegnap vitték el innen egy 6 km-re fekvő faluba.
Éva szeretett volna többet megtudni, de a lány elzárkózott. Azt mondta, felejtsék el amit mondott, mert ez az állásába kerülhet.
Péter magánnyomozásba kezdett, megtalálta a babát. Meggyőződhetett arról, hogy valóban két teljesen egyforma babát vittek ki az árvaházból és mind a kettő rendes, szerető családba került. Egy ismerősön keresztül néha érdeklődtek a másik kislányról és néhány hónapja tudták meg, hogy bizony már nem jól alakul a sorsa. Péter ötlete volt a búcsúba menés és ez jobban sikerült, mint gondolták.
Mikor Krisztit közel tíz éve magukhoz vették, egy másik faluba költöztek, így szándékuknak megfelelően titok maradt a valódi kapcsolatuk...
Kriszti meghívó levelére gyorsan érkezett válasz Erikától, melyben vasárnap ebédre várják őket és utána megbeszélik a továbbiakat...
A két kislány hétfőn reggel már közös szobában ébredt Krisztiéknél. Nagyon megértették egymást és leírhatatlanul vidámak és boldogok voltak. Velük örültek a felnőttek is.
Erika nevelő szüleitől nem érkezett semmi hír. A kirándulásukról küldött két képeslapra sem reagáltak.
Éva ötlete alapján elhatározták, hogy augusztus 18-án, Ilka néni névnapján ellátogatnak hozzájuk. Ezt meg is tették. Ilka néni egyedül volt otthon. Meglepődött, de barátságosan fogadta őket. Örült a névnapi ajándéknak, Erika köszöntőjétől könnyekig meghatódott. Ez teljesen zavarba hozta az egyébként katonás természetű asszonyt. Gyorsan meg is súgta Évának, hogy nála ez a nagy elérzékenyülés annak tudható be, hogy babát vár. Éva és Péter jelentőségteljesen egymásra néztek. Úgy érezték elérkezett az ő nagy pillanatuk.
Mikor a gyerekek kimentek labdázni, kertelés nélkül elmondták, hogy tíz éve szeretnék az ikreket együtt, egy családon belül nevelni és most, hogy Ilka anyai örömök elé néz, úgy érzik, ennek többé nem lehet akadálya. Természetesen Erikát bármikor láthatják akár itt, akár az új otthonában. Nem áll szándékukban Erika szívéből a gyermekkorát kitörölni. Ilka a vártnál is kedvezőbben állt hozzá a témához. Azt is megígérte, hogy beszél a férjével...
Szeptemberben Erikát már oda íratták be iskolába, ahová Kriszti eddig is járt, örömmel vette tudomásul, hogy Éva néni és Péter bácsi őt örökbe fogadják.
Látszólag minden szépen alakult, azonban Éva csak most gyötrődött igazán. Panaszkodott a férjének: – tudod Péterkém, bármelyik ujjamat harapom meg mindegyik fáj. Nem tudom mitévő legyek! Ha tovább titkolózunk, úgy érzem Erika ellen vétkezünk. Ha elmondjuk az igazat, akkor Krisztikének teszünk rosszat. Szeretném, ha az örökbefogadástól a kislányok tiszta lappal indulhatnának, mint igazi testvérek.
Péter azt tanácsolta várjanak, a hivatalos ügyek még elhúzódnak egy ideig és az idő már sokszor segített a problémák megoldásában.
Teltek-múltak a hetek és állandóan együtt volt a két kislány, úgy az iskolában, mint azonkívül. Már megszokták az emberek megjegyzéseit. Az idegenek általában azt mondták: – de helyesek ezek az ikerlányok. És az ismerősök: – ha ikrek lennének, sem lehetne köztük nagyobb a hasonlóság...
Közeledett a karácsony, Erika és Kriszti szorgalmasan készítették a szülők részére a meglepetést, egy-egy keresztöltéses kis terítőcskét hímeztek nekik. Gyakran a szobájukba vonultak és örökké sugdolóztak, egyértelműen boldogok voltak...
Az iskolában egy takarító néni mindig nagyon megnézte őket. Decemberben az egyik tanítási napon, mikor indultak haza az iskolából, hozzájuk szegődött. Mondta, hogy három éve ismeri az egyiküket és nem érti, hogyan lettek most ketten. Erika elmondta, hogy árvaházból került a Zsuzsi néniékhez, most pedig ide. További faggatással a takarító néni megtudta, hogy egy közeli város kórházában születtek mind a ketten és ugyanazon a napon. Furcsa – hajtogatta – mondhatnám, nagyon furcsa! Egyébként nekem van egy nagyon érdekes történetem. Tíz éve én ugyan ennek a városnak az árvaházában dolgoztam, amikor két kis ikerlányt vittek ki onnan, az egyiket oda ahol a te Zsuzsi nénid lakott, a másikat pedig innen egy 3 km-re lévő faluba. Ti is ennyi idősek vagytok, hát ez igazán érdekes!
A kislányokat ez a beszélgetés alaposan összezavarta. Az arcocskákról lehervadt a mosoly állandóan csak összedugták a fejecskéiket és sugdolóztak, de nem úgy mint eddig.
Éva észrevette a változást, rosszat sejtett, de úgy érezte nincs bátorsága rákérdezni, pedig a szorongás egyre fokozódott benne. Néhány nap telt el így. Egyik délután Kriszti halk, fátyolos hangon megkérdezte: – mióta lakunk mi itt ebben a házban? Tizedik éve – felelt Éva. És előtte hol laktunk? – érdeklődött tovább a kislány. Innen 3 km-re egy faluban – volt a válasz. Akkor a takarító néninek igaza van! – mondták egyszerre a lányok és az összetartozásukat jelképezve szipogva összeölelkeztek.
Éva szelíd unszolására azután a saját kis gondolataikat is beleszőve, elmondták a takarító nénitől hallottakat.
Évát ez mélységesen megdöbbentette, az elbeszélés alatt a feszültség benne a tetőpontra hágott. Majd átvillant az agyán, hogy ezt egyszer úgyis meg kellett mondani és ő ezt akarta is. Most tulajdonképpen a következmények ugyan még rejtve vannak, de a titok már nem titok többé, a probléma megoldódott. Hirtelen megkönnyebbülést érzett, a szorító bilincs lepattant a lelkéről.
Összeszedte magát és nagyon szelíden megszólalt: – igen, igazat mondott a takarító néni, ti valóban testvérek vagytok. – Ezután mindent őszintén elmondott a két örökbefogadás körülményeiről. Majd így folytatta: – csak azt mondom még nektek, hogy úgy a férjemet, mint engem minden veletek kapcsolatos cselekedetünkben mindenkor a szeretet vezérelt. Tíz éve azon fáradozunk, hogy a szétválasztott testvéreket egyesítsük és igazi, édes szülőként együtt nevelhessük őket!
Hirtelen iszonyú fáradtságot érzett, a fotelban hátradőlt és zokogásba tört ki. Az ikrek azonnal ott teremtek. Csókolgatták, becézgették simogatták és édesanyucikának szólítgatták! Így talált rájuk Péter, az édesapucika!
A négytagú kis család felszabadult, igaz boldogsággal készült, a csodálatos ajándék birtokában a szeretet ünnepére, a karácsonyra.
Kiss Lászlóné
Forrás
Egy tíz év körüli kislány már több mint egy órája nézegette figyelmesen a sátrakat. A templomból egy sereg gyerekkel jött ide, de a többiek már mind haza mentek. Ő ráérősen nézelődik. Most éppen egy mézeskalácsos sátor előtt állt meg. Az ellenkező irányból is közben odaért egy kislány. Ő is nézelődik.
Az eladónő unatkozva pillant rájuk, érzi ebből nem lesz üzlet. Aztán hirtelen felkiált: – nahát, mint két tojás! Ti ugye ikrek vagytok? De miért öltöztök ennyire különbözően?
A kislányok egymásra néznek és egyszerre mondják: – nem, nem vagyunk ikrek, nem is ismerjük egymást, most találkoztunk először!
Az lehetetlen – szól a mézeskalácsos – de akkor legalább mutatkozzatok be egymásnak.
Engem Erikának hívnak – mondja, amelyik elsőnek érkezett – és itt lakunk ebben a községben.
Az én nevem Krisztina és körülbelül 15 km távolságról jöttünk el a búcsúba. Ott a hársfa árnyékában állnak a szüleim.
Krisztike – kiáltott anyuka – gyere ide és hívd a kis ismerősödet is!
A két kislány azonnal odaszaladt. Kriszti elmesélte az ismerkedésük történetét Erikával, a mézeskalácsos néni megjegyzéseit kihangsúlyozva. Anyuka szemügyre vette a kis jövevényt és alig hallhatóan suttogta: – valóban van köztetek némi hasonlóság.
Erika elmesélte, hogy őt Zsuzsi néni és Jani bácsi az árvaházból fogadta örökbe három hónapos korában. Mindent megkapott tőlük és nagy szeretetben éltek addig, amíg Zsuzsi néni két éve baleset következtében el nem távozott az élők sorából. Néhány hónap múlva hozzájuk költözött Ilka néni, ő nem nagyon szereti a kislányt és azóta már Jani bácsi sem a régi.
Krisztiék mélyen meghatódtak Erika elbeszélésén. Egész délután együtt maradtak, nagyon megszerették egymást a kislányok, megbeszélték, hogy máskor is találkozni fognak...
Krisztina az izgalmas nap után, korán ágyba bújt és elaludt. A pedagógus házaspár a szobájába vonult. Gondolataikba mélyedve hallgattak. Éva törte meg a csendet: – képzeld Péter, ma elmaradt a szokásos esti mese, Kriszti szüntelenül Erikáról áradozott. Azt mondta, úgy érzi, mintha már régen ismerné. Kár, hogy ilyen messze laknak. Holnap ír neki levelet és meghívja ide vakációzni, ha mi megengedjük.
Mikor megláttam Erikát – folytatta Éva – azt hittem Krisztit látom más ruhában, döbbenetes ez a hasonlóság. Ugyan az a törékeny, nyúlánk alkat, az a keskeny, ovális arcocska, a határozott vonalú kicsi száj, a szúrós, barna szemek és a dús egyenes szálú, dióbarna haj.
Még a hangjuk is egyforma, csak a beszéd stílusában különböznek. Kisvártatva még hozzátette: – Erikának a hullámcsat helyett veszek egy szép csatot a hajába, Kriszti pedig kap valami hasonló apró virágos ruhát, mint ami ma Erikán volt.
Sokáig beszélgettek ezen az estén, főleg Éva volt a hangadó, Péter mosolyogva hallgatta nejét és néha helyeselt.
Lefekvés után sem hagyták őket elaludni a gondolatok, melyek mélyen a múltban gyökereztek, ám a jövő építésére késztették mindkettőjüket...
Többéves házasság után derült ki, hogy hiába áhítoznak közös gyermekre. Nagyon szerették egymást, így az árvaházhoz folyamodtak.
Azon a sorsdöntően emlékezetes reggelen boldogan igyekeztek mózeskosárral és egyebekkel az árvaházba a három hónapos Krisztikéért, akit addig még nem is láttak. Éva igazi anyai boldogsággal ölelte a keblére. Rögtön a szívébe zárta, azóta is édesanyaként szereti.
Péter a csöppnyi kis jószágot kezdetben a felesége iránti szeretettől vezérelve fogadta a szívébe, később a kislány ragaszkodó szeretetével ott fő helyet vívott ki magának.
Az árvaházban a gyermekgondozónő öltöztette át a kislányt az intézeti ruhából a sajátjába, közben szünet nélkül beszélt hol a nevelőanyához, hol a gyereknek gügyögött. Többek között azt mondta: – no látod, hiába telt el három hónap, még mindig meg kell néznem a karszalagodat, mert nem tudom,hogy melyik is vagy!
Hogy érti ezt? – kérdezte Éva.
Hát nem tudják, hogy ők ketten voltak, két teljesen egyforma ikerkislány. A másikat tegnap vitték el innen egy 6 km-re fekvő faluba.
Éva szeretett volna többet megtudni, de a lány elzárkózott. Azt mondta, felejtsék el amit mondott, mert ez az állásába kerülhet.
Péter magánnyomozásba kezdett, megtalálta a babát. Meggyőződhetett arról, hogy valóban két teljesen egyforma babát vittek ki az árvaházból és mind a kettő rendes, szerető családba került. Egy ismerősön keresztül néha érdeklődtek a másik kislányról és néhány hónapja tudták meg, hogy bizony már nem jól alakul a sorsa. Péter ötlete volt a búcsúba menés és ez jobban sikerült, mint gondolták.
Mikor Krisztit közel tíz éve magukhoz vették, egy másik faluba költöztek, így szándékuknak megfelelően titok maradt a valódi kapcsolatuk...
Kriszti meghívó levelére gyorsan érkezett válasz Erikától, melyben vasárnap ebédre várják őket és utána megbeszélik a továbbiakat...
A két kislány hétfőn reggel már közös szobában ébredt Krisztiéknél. Nagyon megértették egymást és leírhatatlanul vidámak és boldogok voltak. Velük örültek a felnőttek is.
Erika nevelő szüleitől nem érkezett semmi hír. A kirándulásukról küldött két képeslapra sem reagáltak.
Éva ötlete alapján elhatározták, hogy augusztus 18-án, Ilka néni névnapján ellátogatnak hozzájuk. Ezt meg is tették. Ilka néni egyedül volt otthon. Meglepődött, de barátságosan fogadta őket. Örült a névnapi ajándéknak, Erika köszöntőjétől könnyekig meghatódott. Ez teljesen zavarba hozta az egyébként katonás természetű asszonyt. Gyorsan meg is súgta Évának, hogy nála ez a nagy elérzékenyülés annak tudható be, hogy babát vár. Éva és Péter jelentőségteljesen egymásra néztek. Úgy érezték elérkezett az ő nagy pillanatuk.
Mikor a gyerekek kimentek labdázni, kertelés nélkül elmondták, hogy tíz éve szeretnék az ikreket együtt, egy családon belül nevelni és most, hogy Ilka anyai örömök elé néz, úgy érzik, ennek többé nem lehet akadálya. Természetesen Erikát bármikor láthatják akár itt, akár az új otthonában. Nem áll szándékukban Erika szívéből a gyermekkorát kitörölni. Ilka a vártnál is kedvezőbben állt hozzá a témához. Azt is megígérte, hogy beszél a férjével...
Szeptemberben Erikát már oda íratták be iskolába, ahová Kriszti eddig is járt, örömmel vette tudomásul, hogy Éva néni és Péter bácsi őt örökbe fogadják.
Látszólag minden szépen alakult, azonban Éva csak most gyötrődött igazán. Panaszkodott a férjének: – tudod Péterkém, bármelyik ujjamat harapom meg mindegyik fáj. Nem tudom mitévő legyek! Ha tovább titkolózunk, úgy érzem Erika ellen vétkezünk. Ha elmondjuk az igazat, akkor Krisztikének teszünk rosszat. Szeretném, ha az örökbefogadástól a kislányok tiszta lappal indulhatnának, mint igazi testvérek.
Péter azt tanácsolta várjanak, a hivatalos ügyek még elhúzódnak egy ideig és az idő már sokszor segített a problémák megoldásában.
Teltek-múltak a hetek és állandóan együtt volt a két kislány, úgy az iskolában, mint azonkívül. Már megszokták az emberek megjegyzéseit. Az idegenek általában azt mondták: – de helyesek ezek az ikerlányok. És az ismerősök: – ha ikrek lennének, sem lehetne köztük nagyobb a hasonlóság...
Közeledett a karácsony, Erika és Kriszti szorgalmasan készítették a szülők részére a meglepetést, egy-egy keresztöltéses kis terítőcskét hímeztek nekik. Gyakran a szobájukba vonultak és örökké sugdolóztak, egyértelműen boldogok voltak...
Az iskolában egy takarító néni mindig nagyon megnézte őket. Decemberben az egyik tanítási napon, mikor indultak haza az iskolából, hozzájuk szegődött. Mondta, hogy három éve ismeri az egyiküket és nem érti, hogyan lettek most ketten. Erika elmondta, hogy árvaházból került a Zsuzsi néniékhez, most pedig ide. További faggatással a takarító néni megtudta, hogy egy közeli város kórházában születtek mind a ketten és ugyanazon a napon. Furcsa – hajtogatta – mondhatnám, nagyon furcsa! Egyébként nekem van egy nagyon érdekes történetem. Tíz éve én ugyan ennek a városnak az árvaházában dolgoztam, amikor két kis ikerlányt vittek ki onnan, az egyiket oda ahol a te Zsuzsi nénid lakott, a másikat pedig innen egy 3 km-re lévő faluba. Ti is ennyi idősek vagytok, hát ez igazán érdekes!
A kislányokat ez a beszélgetés alaposan összezavarta. Az arcocskákról lehervadt a mosoly állandóan csak összedugták a fejecskéiket és sugdolóztak, de nem úgy mint eddig.
Éva észrevette a változást, rosszat sejtett, de úgy érezte nincs bátorsága rákérdezni, pedig a szorongás egyre fokozódott benne. Néhány nap telt el így. Egyik délután Kriszti halk, fátyolos hangon megkérdezte: – mióta lakunk mi itt ebben a házban? Tizedik éve – felelt Éva. És előtte hol laktunk? – érdeklődött tovább a kislány. Innen 3 km-re egy faluban – volt a válasz. Akkor a takarító néninek igaza van! – mondták egyszerre a lányok és az összetartozásukat jelképezve szipogva összeölelkeztek.
Éva szelíd unszolására azután a saját kis gondolataikat is beleszőve, elmondták a takarító nénitől hallottakat.
Évát ez mélységesen megdöbbentette, az elbeszélés alatt a feszültség benne a tetőpontra hágott. Majd átvillant az agyán, hogy ezt egyszer úgyis meg kellett mondani és ő ezt akarta is. Most tulajdonképpen a következmények ugyan még rejtve vannak, de a titok már nem titok többé, a probléma megoldódott. Hirtelen megkönnyebbülést érzett, a szorító bilincs lepattant a lelkéről.
Összeszedte magát és nagyon szelíden megszólalt: – igen, igazat mondott a takarító néni, ti valóban testvérek vagytok. – Ezután mindent őszintén elmondott a két örökbefogadás körülményeiről. Majd így folytatta: – csak azt mondom még nektek, hogy úgy a férjemet, mint engem minden veletek kapcsolatos cselekedetünkben mindenkor a szeretet vezérelt. Tíz éve azon fáradozunk, hogy a szétválasztott testvéreket egyesítsük és igazi, édes szülőként együtt nevelhessük őket!
Hirtelen iszonyú fáradtságot érzett, a fotelban hátradőlt és zokogásba tört ki. Az ikrek azonnal ott teremtek. Csókolgatták, becézgették simogatták és édesanyucikának szólítgatták! Így talált rájuk Péter, az édesapucika!
A négytagú kis család felszabadult, igaz boldogsággal készült, a csodálatos ajándék birtokában a szeretet ünnepére, a karácsonyra.
Kiss Lászlóné
Forrás
A körtefa története
Szeretem a növényeket, fákat, virágokat és a többieket,
Azért gondozom a kertet, hogy nekik otthont teremthessek.
Igyekszem megérteni őket, a hangtalanul szenvedőket,
Sokkal több az ellenségük, mint aki törődik velük.
Nézzük például a fákat, nekik mennyi minden árthat,
Ha mi védelmezzük őket, biztosítjuk a jövőnket.
A kártékony férgek rágják gyökerét, törzsét, ágát,
Ha tehetik elpusztítják a termését, lombját, virágját.
A betegségek is ezt teszik, a vámot a gyümölcsből szedik,
S ha teret engedünk nekik, az egész fát is tönkre teszik.
Figyeljünk a sok természeti csapásra, főként az aszályra,
Ha nem locsolunk eleget, akkor is a kipusztulás fenyeget.
Mikor a szélvihar a fákat tépázza, vadul cibálva a termést lerázza,
Törnek az ágak,gyökerek szakadnak, örülnek, ha végre vége a viharnak.
Nyáron a tűző nap is sokat árthat, a fa kiszáradhat,vagy hőgutát kaphat,
Bárminek nevezzük, a lényeg csak egy, a kertben a fa egyre kevesebb.
Azután a dermesztő hideg tél is jócskán részt vesz a rombolásba',
Óriási erőt képvisel, a jéggé duzzadt nedvesség repesztő hatása.
Az éhes erdei, mezei vadak lerágják, megsebzik a kérgüket,
Milyen kár, hogy csak az állatok nyalhatják sebüket!
És a fák mindezt szótlanul tűrik, a kártevőket ők el nem űzik,
Mozdulatlanul állnak és nekünk kellemes árnyékkal szolgálnak.
Mi próbáljuk megérteni őket, pusztítjuk, űzzük a kártevőket,
Gondozzuk, védelmezzük a fákat, jutalmul terméssel ellátnak.
Szívesen mellőznék a fák, a téli sószórásból származó káros hatást,
Az autókból áramló kipufogó gáz, is akadályozza az életben maradást.
Pedig ők őszintén harcolnak a létért, sokat tesznek a tiszta levegőért,
Szorgosan beszívják a széndioxidot és kifelé nyitják az oxigén csapot
Most egy történetet mondok el a kedvenc körte fámról,
Ez több éve játszódik és mese a javából:
A kis facsemetét mi magunk ültettük,
Gondoztuk, tápláltuk buzgón védelmeztük.
Szép fa lett idővel, de termést nem hozott,
Ő mindent megkapott, de semmit sem adott.
Egy őszi napon a fa előtt álltunk,
Férjem azt mondta: „körtefa kivágunk”,
Én megsimogattam a szegény fán a kérget
És csak annyit mondtam: „várjunk még egy évet”.
Tavasszal a szép, formás körtefa
Hófehér menyasszonyi ruháját felvette,
Csodálatos nászindulót számára
Sok száz apró méhecske zümmögte.
A körtefa pompázott a tömérdek virágtól,
Szinte megszédültem édes illatától.
És beköszöntött az ősz a körte beérett,
Alig győztük szedni,mert két mázsa termés lett.
Az évek egyre teltek és körte mindig termett,
Hol több, hol kevesebb a család épp eleget ehetett.
Azonban baj azért volt, senki sem szívesen majszolt,
A gyümölcs teljesen vízízű, nem édes zamatos, jó ízű.
Ismét virágba borult a körtefa az idén tavasszal,
Vidáman köröztek a méhecskék óriási zajjal.
Gyümölcsöt őszre a fa újra sokat ígért,
De ha nincs jó minőség, ugyan miért?
Egy alkalommal szintén a fa előtt álltunk,
Mit virágpompájában őszintén csodáltunk,
Ezúttal én mondtam, azt hiszem elválunk,
Mert már unom, hogy rossz körtét kajáljunk..
És halljatok csodát, mert ez bizony nem más,
A körtefánál ismét megnyilvánult az élni akarás,
Olyan gyümölcsöt termett, festeni sem lehetne szebbet,
Továbbá olyan jót, hogy kívánni sem lehetne jobbat.
Odamentem a körtefához és szépen megkértem,
Amit tavasszal mondtam, bocsássa meg nékem,
Az egyik ágán leveleit meg is simogattam,
Hogy megbántam, ami tettem ezzel is tudattam.
A kedves, jó körtefa ezt is megértette
Mi több, barátjává fogadott,
Az általam megsimogatott leveleket megtartotta,
Míg minden mást, ősszel lehullatott.
Kiss Lászlóné
Forrás
Azért gondozom a kertet, hogy nekik otthont teremthessek.
Igyekszem megérteni őket, a hangtalanul szenvedőket,
Sokkal több az ellenségük, mint aki törődik velük.
Nézzük például a fákat, nekik mennyi minden árthat,
Ha mi védelmezzük őket, biztosítjuk a jövőnket.
A kártékony férgek rágják gyökerét, törzsét, ágát,
Ha tehetik elpusztítják a termését, lombját, virágját.
A betegségek is ezt teszik, a vámot a gyümölcsből szedik,
S ha teret engedünk nekik, az egész fát is tönkre teszik.
Figyeljünk a sok természeti csapásra, főként az aszályra,
Ha nem locsolunk eleget, akkor is a kipusztulás fenyeget.
Mikor a szélvihar a fákat tépázza, vadul cibálva a termést lerázza,
Törnek az ágak,gyökerek szakadnak, örülnek, ha végre vége a viharnak.
Nyáron a tűző nap is sokat árthat, a fa kiszáradhat,vagy hőgutát kaphat,
Bárminek nevezzük, a lényeg csak egy, a kertben a fa egyre kevesebb.
Azután a dermesztő hideg tél is jócskán részt vesz a rombolásba',
Óriási erőt képvisel, a jéggé duzzadt nedvesség repesztő hatása.
Az éhes erdei, mezei vadak lerágják, megsebzik a kérgüket,
Milyen kár, hogy csak az állatok nyalhatják sebüket!
És a fák mindezt szótlanul tűrik, a kártevőket ők el nem űzik,
Mozdulatlanul állnak és nekünk kellemes árnyékkal szolgálnak.
Mi próbáljuk megérteni őket, pusztítjuk, űzzük a kártevőket,
Gondozzuk, védelmezzük a fákat, jutalmul terméssel ellátnak.
Szívesen mellőznék a fák, a téli sószórásból származó káros hatást,
Az autókból áramló kipufogó gáz, is akadályozza az életben maradást.
Pedig ők őszintén harcolnak a létért, sokat tesznek a tiszta levegőért,
Szorgosan beszívják a széndioxidot és kifelé nyitják az oxigén csapot
Most egy történetet mondok el a kedvenc körte fámról,
Ez több éve játszódik és mese a javából:
A kis facsemetét mi magunk ültettük,
Gondoztuk, tápláltuk buzgón védelmeztük.
Szép fa lett idővel, de termést nem hozott,
Ő mindent megkapott, de semmit sem adott.
Egy őszi napon a fa előtt álltunk,
Férjem azt mondta: „körtefa kivágunk”,
Én megsimogattam a szegény fán a kérget
És csak annyit mondtam: „várjunk még egy évet”.
Tavasszal a szép, formás körtefa
Hófehér menyasszonyi ruháját felvette,
Csodálatos nászindulót számára
Sok száz apró méhecske zümmögte.
A körtefa pompázott a tömérdek virágtól,
Szinte megszédültem édes illatától.
És beköszöntött az ősz a körte beérett,
Alig győztük szedni,mert két mázsa termés lett.
Az évek egyre teltek és körte mindig termett,
Hol több, hol kevesebb a család épp eleget ehetett.
Azonban baj azért volt, senki sem szívesen majszolt,
A gyümölcs teljesen vízízű, nem édes zamatos, jó ízű.
Ismét virágba borult a körtefa az idén tavasszal,
Vidáman köröztek a méhecskék óriási zajjal.
Gyümölcsöt őszre a fa újra sokat ígért,
De ha nincs jó minőség, ugyan miért?
Egy alkalommal szintén a fa előtt álltunk,
Mit virágpompájában őszintén csodáltunk,
Ezúttal én mondtam, azt hiszem elválunk,
Mert már unom, hogy rossz körtét kajáljunk..
És halljatok csodát, mert ez bizony nem más,
A körtefánál ismét megnyilvánult az élni akarás,
Olyan gyümölcsöt termett, festeni sem lehetne szebbet,
Továbbá olyan jót, hogy kívánni sem lehetne jobbat.
Odamentem a körtefához és szépen megkértem,
Amit tavasszal mondtam, bocsássa meg nékem,
Az egyik ágán leveleit meg is simogattam,
Hogy megbántam, ami tettem ezzel is tudattam.
A kedves, jó körtefa ezt is megértette
Mi több, barátjává fogadott,
Az általam megsimogatott leveleket megtartotta,
Míg minden mást, ősszel lehullatott.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 8., hétfő
Lexi a kis vizsla
Gáborkának nagyon régi vágya,
Hogy legyen egy kis kutyája,
A szülők soká ellenkeztek,
De végül mégis csak engedtek.
A kis eb egy dobozban érkezett
Az ijedtségtől éppen hogy csak létezett,
Kicsi szíve nyugtalanul kalimpált
A négy lába reszketett, ahogyan állt.
A négy testvér szánalommal figyelte,
Hogy milyen félős egy kiskutya csemete,
Szeretettel dédelgették, becézték,
Nyugtatgatták, etették és nevelték.
Lexike egy négy hetes kis vizsla,
Mindössze csak egy kilogramm a súlya,
Nem látszik más, csak két lógó nagy füle,
És homlokán a vizsla redők serege.
Amíg kicsi, az előszobában lakik,
Szőrme darab a nappali, mert ez a sikk,
Éjszakára egy bélelt doboz szolgál
Benne Lexi édesdeden szunyókál.
A kis vizsla a gyomrát nagyon szereti
Amit neki tálalnak, mind megeszi,
Az edényét szép tisztára kinyalja, majd
Reszkető inakkal imbolyog a sarokba.
Étkezésnél láthatóan gyarapszik
A kis hasa szélesen kitolakszik,
A gyerekek azt mondják, hogy Lexike
Evés után nem kutya, inkább körte.
Szobatisztaság, nála még csak fogalom
Amerre sétál, hol egy tócsa, hol halom,
Ám a vackát bármennyire figyelik
Nem piszkolja, hanem ő ott csak lakik.
A lényeg az, hogy Gáborka lett a gazdi
Ez a cím őt sok mindenre serkenti,
Nem csökkenhet tanulmányi átlaga
Sem az edzés gyakorisága és tartama.
A kutya tartás gondot ró a gazdira
Sétáltatás, nevelés, az jó munka,
Ám mindennek van sötét árnyék oldala
A tisztán tartás már ide van besorolva.
Péter, Gergely és a kicsi Zoltán
Folyton mondogatják: „jer ide Lexókám!”
Megmutatták neki a tengeri malacot, mire
Mind a kettő majdnem szívbajt kapott.
Csodálatosan szép volt az ősz
Ezer-kilencszázkilencvenben,
Ennek emlékére született a következő,
Izgalmakban bővelkedő, kis tanmese.
A kellemes novemberi tavaszból
Részét egyaránt kiveszi,
Gábor, Péter, Gergely, Zoltán,
És természetesen a kis Lexi.
Vasárnap a Duna partját látogatják
Ezúttal ők mind az öten,
S ott játszanak, hancúroznak
Boldogan és önfeledten.
A futkározó, ugrándozó pajtásokat
Lexi vígan utánozza,
Ha énekelnek, kiabálnak
Sok kis vakkantás rá a válasza.
De hamarosan rádöbben kis buksi feje,
Hogy itt a játék más, mint otthon,
Most csak pajtásként bánnak vele
Míg otthon mindig ő a központ.
Hogy kiesett a fontos szerepkörből
Ez egy cseppet sincs ínyére,
Még nem tudja mitévő, legyen
Csak lázadozik kutyavére.
Csaholása már nem hallik
Farkát lába közé húzza,
Feje majd a földet éri
Így indul el, s nem néz vissza.
Fázós szomorúsággal ballag haza
A nagy forgalommal is dacolva,
Részben a kutya hűség hajtja
Részben a vágy, hogy valaki felkarolja.
Anya döbbenten fogadja
A botorkáló kis jószágot,
Ölbe kapja, betakarja
A kis állat most már boldog.
Ezalatt a Duna parton
Szörnyű nagy a kétségbeesés,
Vízparton és a bokrok alján
Egyaránt folyik az eb keresés.
Sok gyermek torok harsogja
A kis Lexi nevét,
A tavaszias lágy fuvallat is ezt
Szárnyára kapva viszi szerteszét.
A napocska is kíváncsian előbukkan
Tornyosuló felhő párnáit félre teszi,
Árnyat űzve, kukucskálgat
De a kis vizslát ö sem leli.
Az eredménytelen hajsza után
Haza indul a kis csapat,
A szemekben fájdalom tüze ég
A jó kedvnek nyoma sem maradt.
Csak a cipők kopognak a kövezeten
A szava mindegyiknek elakadt,
Közös gondolat viszi őket,
Anyával közölni bajukat.
A jó anya, a mindenható, gyógyírt
Mindenkor, mindenre talál,
Hogy mi lesz, még nem tudni, de
Szívük mélyén, dereng egy reménysugár.
Haza érkezve benyitnak
És nem hisznek a szemüknek,
Anya és a kis Lexi
Rögtön elébük sietnek.
Minden jó, ha jó a vége
Megkönnyebbül a kis csapat,
Anya, gyermek és a kis kutya örül
Bár nem találnak rá szavakat.
Kiss Lászlóné
Forrás
Hogy legyen egy kis kutyája,
A szülők soká ellenkeztek,
De végül mégis csak engedtek.
A kis eb egy dobozban érkezett
Az ijedtségtől éppen hogy csak létezett,
Kicsi szíve nyugtalanul kalimpált
A négy lába reszketett, ahogyan állt.
A négy testvér szánalommal figyelte,
Hogy milyen félős egy kiskutya csemete,
Szeretettel dédelgették, becézték,
Nyugtatgatták, etették és nevelték.
Lexike egy négy hetes kis vizsla,
Mindössze csak egy kilogramm a súlya,
Nem látszik más, csak két lógó nagy füle,
És homlokán a vizsla redők serege.
Amíg kicsi, az előszobában lakik,
Szőrme darab a nappali, mert ez a sikk,
Éjszakára egy bélelt doboz szolgál
Benne Lexi édesdeden szunyókál.
A kis vizsla a gyomrát nagyon szereti
Amit neki tálalnak, mind megeszi,
Az edényét szép tisztára kinyalja, majd
Reszkető inakkal imbolyog a sarokba.
Étkezésnél láthatóan gyarapszik
A kis hasa szélesen kitolakszik,
A gyerekek azt mondják, hogy Lexike
Evés után nem kutya, inkább körte.
Szobatisztaság, nála még csak fogalom
Amerre sétál, hol egy tócsa, hol halom,
Ám a vackát bármennyire figyelik
Nem piszkolja, hanem ő ott csak lakik.
A lényeg az, hogy Gáborka lett a gazdi
Ez a cím őt sok mindenre serkenti,
Nem csökkenhet tanulmányi átlaga
Sem az edzés gyakorisága és tartama.
A kutya tartás gondot ró a gazdira
Sétáltatás, nevelés, az jó munka,
Ám mindennek van sötét árnyék oldala
A tisztán tartás már ide van besorolva.
Péter, Gergely és a kicsi Zoltán
Folyton mondogatják: „jer ide Lexókám!”
Megmutatták neki a tengeri malacot, mire
Mind a kettő majdnem szívbajt kapott.
Csodálatosan szép volt az ősz
Ezer-kilencszázkilencvenben,
Ennek emlékére született a következő,
Izgalmakban bővelkedő, kis tanmese.
A kellemes novemberi tavaszból
Részét egyaránt kiveszi,
Gábor, Péter, Gergely, Zoltán,
És természetesen a kis Lexi.
Vasárnap a Duna partját látogatják
Ezúttal ők mind az öten,
S ott játszanak, hancúroznak
Boldogan és önfeledten.
A futkározó, ugrándozó pajtásokat
Lexi vígan utánozza,
Ha énekelnek, kiabálnak
Sok kis vakkantás rá a válasza.
De hamarosan rádöbben kis buksi feje,
Hogy itt a játék más, mint otthon,
Most csak pajtásként bánnak vele
Míg otthon mindig ő a központ.
Hogy kiesett a fontos szerepkörből
Ez egy cseppet sincs ínyére,
Még nem tudja mitévő, legyen
Csak lázadozik kutyavére.
Csaholása már nem hallik
Farkát lába közé húzza,
Feje majd a földet éri
Így indul el, s nem néz vissza.
Fázós szomorúsággal ballag haza
A nagy forgalommal is dacolva,
Részben a kutya hűség hajtja
Részben a vágy, hogy valaki felkarolja.
Anya döbbenten fogadja
A botorkáló kis jószágot,
Ölbe kapja, betakarja
A kis állat most már boldog.
Ezalatt a Duna parton
Szörnyű nagy a kétségbeesés,
Vízparton és a bokrok alján
Egyaránt folyik az eb keresés.
Sok gyermek torok harsogja
A kis Lexi nevét,
A tavaszias lágy fuvallat is ezt
Szárnyára kapva viszi szerteszét.
A napocska is kíváncsian előbukkan
Tornyosuló felhő párnáit félre teszi,
Árnyat űzve, kukucskálgat
De a kis vizslát ö sem leli.
Az eredménytelen hajsza után
Haza indul a kis csapat,
A szemekben fájdalom tüze ég
A jó kedvnek nyoma sem maradt.
Csak a cipők kopognak a kövezeten
A szava mindegyiknek elakadt,
Közös gondolat viszi őket,
Anyával közölni bajukat.
A jó anya, a mindenható, gyógyírt
Mindenkor, mindenre talál,
Hogy mi lesz, még nem tudni, de
Szívük mélyén, dereng egy reménysugár.
Haza érkezve benyitnak
És nem hisznek a szemüknek,
Anya és a kis Lexi
Rögtön elébük sietnek.
Minden jó, ha jó a vége
Megkönnyebbül a kis csapat,
Anya, gyermek és a kis kutya örül
Bár nem találnak rá szavakat.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 7., vasárnap
Szeressük egymást gyerekek
Kellemes tavaszi nap volt. A kertekben már virágzásnak indultak a mandulafák. A verebek vidáman csicseregve hordták a fészekrakás kellékeit. Kora délután volt, a családi házakkal szegélyezett egyenes utca Csipke Rózsika álmát aludta. Olyan volt, mintha mindenki elköltözött volna. Most egy hórihorgas fiú jelent meg az utca végén. Ráérősen jött, aktatáskáját lóbálva. Megállt az egyik modern családi ház előtt és becsengetett. Hamarosan megcsikordult a kapuhoz vezető kavicsos út, egy mosolygós, középkorú nő siető léptei alatt.
Jókor érkeztél Ferikém, – kiáltotta – éppen most készült el az ebéd.
Az nagyon jó anyukám, mert szörnyen éhes vagyok – volt a válasz.
Ebéd után a fiú rögtön a szobájába vonult tanulni, mert vészesen közeledett az érettségi ideje. Anyja az udvari fekvésű konyhában foglalatoskodott, mikor a csengő megszólalt. Két hosszú csengetés. Ki lehet az? – tűnődött az asszony.– Gyorsan kezet mosott és ment kaput nyitni. Nem látott ott senkit. Kinézett az utcára és akkor vette észre, hogy a kapu előtt egy Mózes kosár van és benne egy alvó csecsemő. A baba takarójára tűzve egy fehér papírlap a következő felirattal: „KISS FERENC részére” – és a pontos cím.
Te Úristen – mondta félhangosan az asszony – a cím szerint jó helyre jöttél, csakhogy itt két Kiss Ferenc lakik, úgy látszik, azt nem tudta az illető.
Ijedten körülnézett, majd gyors léptekkel bevitte a házba a szokatlan csomagot. Leült melléje, nézte a békésen szendergő, ártatlan kis jószágot. Nem tudott gondolkozni, szinte lebénult az agya. Hosszú idő múlva nagyon lassan visszatértek a gondolatai és lázas örvénylésbe kezdtek. – Vajon ki az apa? – A férj, vagy a gyerek? – Mindegyik megrázó lenne, de melyiktől szenvedne kevésbé? – Nem tudta eldönteni. Egyre az foglalkoztatta, hogy tévedés lehet az egész. Egyikükről sem tudta volna, ezt a dolgot feltételezni. A férjét feltétlen hűségesnek, a fiát pedig még gyereknek hitte és ebben ez az esemény sem tudta megingatni.
Behívta a fiút és kedélyesen mondta neki: nézd Ferikém, mit hoztak neked.
A kamasz értetlenül bámult a csecsemőre, majd viccelődve kérdezte – anya ez igazi, mond honnan szerezted? Csak nem kistestvéremnek szántad?
Az anya komolyra fordította a szót: – kis fiam, mond meg őszintén, van valami közöd ehhez a kis jövevényhez? – A gyerek rémülten szabadkozott és sürgősen visszament a szobájába. Az anya biztosra vette, hogy igazat mond. Ezután száraz, égő szemekkel és görcsbe rándult gyomorral várta haza a párját.
Mire a családfő hazaérkezett, Karolin már tudta, hogy egy kb. három hónapos, jól ápolt, kisfiú van a kosárban. Mikor a férjének megmutatta, az határozottan meglepődött, a szava is elakadt. De rövidesen összeszedte magát, keserűen felnevetett és megszólalt:
Szóval már itt tartunk, nem korai ez egy kicsit? Így, minden előzetes nélkül ki vagyunk nevezve nagyszülőknek?
De Feri, a gyerek nem tud semmiről!
Nos, akkor majd én beszélek vele!– mondta az apa és bement a fiához.
Karolin magába roskadva ült a fotelban és igyekezett a könnyeit visszatartani. Ő úgy érezte, nagyon sok idő telt el, mire az ajtó kinyílt és bejött a két férfi. A fiú lehorgasztott fejjel közeledett, megállt az anyja előtt, szemeit a padlóra sütve, kisfiúsan síri, szorongó hangon mondta: – anyukám, bocsáss meg, nem mondtam neked igazat, az enyém ez a gyerek, de kérlek, többet ne kérdezz! – Megfordult és kiment a szobából.
A férj azt tanácsolta: – most olyan feladatot kaptak, amit nehéz megemészteni, aludjanak rá néhányat és akkor könnyebben át tudják majd gondolni.
Karolinban azonnal felébredt a nagyanyai ösztön. Vég nélkül babusgatta a kisfiút, csak most vette észre igazán, hogy milyen „formás és szép kisgyerek”. Elrohant különböző boltokba és alaposan bevásárolt. Berendezett egy gyerekszobát, így átalakult az egész lakás.
Azt kérte, hogy Ferike egyenlőre mindenből maradjon ki, neki most csak az érettségire és a tovább tanulásra legyen gondja. Javasolta a férjének, hogy a kisfiút ők fogadják örökbe, titokba tartva az apa kilétét, így nem teszik tönkre Ferike jövőjét. A férj mindent helyeselt, mindenbe beleegyezett. Vállalta, hogy Ferikével is mindent megbeszél.
A javaslatok valósággá váltak, Zolika, ifjú Kiss Ferenc öccse lett és az egész család szeme fénye.
Telt-múlt az idő, Zolika már tíz éves volt, mikor egy osztálytársa meghívta a születésnapi zsúrjára. A család többi tagja otthon tartózkodott. Csengettek. Karolin ment ajtót nyitni. Egy negyvenöt év körüli, tokás, szeplős nő kért bebocsátást, mert a kisfiát szeretné látni. Az asszony vitába szállt vele, nem akarta beengedni, nem akarta, hogy a gyerek nyugalmát megzavarja.
A hangzavarra a férfiak is kijöttek.
Az anya a fiához fordult – Édes fiam, mond hova tetted a szemedet, mikor ezzel a nővel kikezdtél?
Mire a nő felháborodva megszólalt – ugyan hölgyem, én nem is ismerem a fiatalurat, csak az apját!
Kiss Lászlóné
Forrás
Jókor érkeztél Ferikém, – kiáltotta – éppen most készült el az ebéd.
Az nagyon jó anyukám, mert szörnyen éhes vagyok – volt a válasz.
Ebéd után a fiú rögtön a szobájába vonult tanulni, mert vészesen közeledett az érettségi ideje. Anyja az udvari fekvésű konyhában foglalatoskodott, mikor a csengő megszólalt. Két hosszú csengetés. Ki lehet az? – tűnődött az asszony.– Gyorsan kezet mosott és ment kaput nyitni. Nem látott ott senkit. Kinézett az utcára és akkor vette észre, hogy a kapu előtt egy Mózes kosár van és benne egy alvó csecsemő. A baba takarójára tűzve egy fehér papírlap a következő felirattal: „KISS FERENC részére” – és a pontos cím.
Te Úristen – mondta félhangosan az asszony – a cím szerint jó helyre jöttél, csakhogy itt két Kiss Ferenc lakik, úgy látszik, azt nem tudta az illető.
Ijedten körülnézett, majd gyors léptekkel bevitte a házba a szokatlan csomagot. Leült melléje, nézte a békésen szendergő, ártatlan kis jószágot. Nem tudott gondolkozni, szinte lebénult az agya. Hosszú idő múlva nagyon lassan visszatértek a gondolatai és lázas örvénylésbe kezdtek. – Vajon ki az apa? – A férj, vagy a gyerek? – Mindegyik megrázó lenne, de melyiktől szenvedne kevésbé? – Nem tudta eldönteni. Egyre az foglalkoztatta, hogy tévedés lehet az egész. Egyikükről sem tudta volna, ezt a dolgot feltételezni. A férjét feltétlen hűségesnek, a fiát pedig még gyereknek hitte és ebben ez az esemény sem tudta megingatni.
Behívta a fiút és kedélyesen mondta neki: nézd Ferikém, mit hoztak neked.
A kamasz értetlenül bámult a csecsemőre, majd viccelődve kérdezte – anya ez igazi, mond honnan szerezted? Csak nem kistestvéremnek szántad?
Az anya komolyra fordította a szót: – kis fiam, mond meg őszintén, van valami közöd ehhez a kis jövevényhez? – A gyerek rémülten szabadkozott és sürgősen visszament a szobájába. Az anya biztosra vette, hogy igazat mond. Ezután száraz, égő szemekkel és görcsbe rándult gyomorral várta haza a párját.
Mire a családfő hazaérkezett, Karolin már tudta, hogy egy kb. három hónapos, jól ápolt, kisfiú van a kosárban. Mikor a férjének megmutatta, az határozottan meglepődött, a szava is elakadt. De rövidesen összeszedte magát, keserűen felnevetett és megszólalt:
Szóval már itt tartunk, nem korai ez egy kicsit? Így, minden előzetes nélkül ki vagyunk nevezve nagyszülőknek?
De Feri, a gyerek nem tud semmiről!
Nos, akkor majd én beszélek vele!– mondta az apa és bement a fiához.
Karolin magába roskadva ült a fotelban és igyekezett a könnyeit visszatartani. Ő úgy érezte, nagyon sok idő telt el, mire az ajtó kinyílt és bejött a két férfi. A fiú lehorgasztott fejjel közeledett, megállt az anyja előtt, szemeit a padlóra sütve, kisfiúsan síri, szorongó hangon mondta: – anyukám, bocsáss meg, nem mondtam neked igazat, az enyém ez a gyerek, de kérlek, többet ne kérdezz! – Megfordult és kiment a szobából.
A férj azt tanácsolta: – most olyan feladatot kaptak, amit nehéz megemészteni, aludjanak rá néhányat és akkor könnyebben át tudják majd gondolni.
Karolinban azonnal felébredt a nagyanyai ösztön. Vég nélkül babusgatta a kisfiút, csak most vette észre igazán, hogy milyen „formás és szép kisgyerek”. Elrohant különböző boltokba és alaposan bevásárolt. Berendezett egy gyerekszobát, így átalakult az egész lakás.
Azt kérte, hogy Ferike egyenlőre mindenből maradjon ki, neki most csak az érettségire és a tovább tanulásra legyen gondja. Javasolta a férjének, hogy a kisfiút ők fogadják örökbe, titokba tartva az apa kilétét, így nem teszik tönkre Ferike jövőjét. A férj mindent helyeselt, mindenbe beleegyezett. Vállalta, hogy Ferikével is mindent megbeszél.
A javaslatok valósággá váltak, Zolika, ifjú Kiss Ferenc öccse lett és az egész család szeme fénye.
Telt-múlt az idő, Zolika már tíz éves volt, mikor egy osztálytársa meghívta a születésnapi zsúrjára. A család többi tagja otthon tartózkodott. Csengettek. Karolin ment ajtót nyitni. Egy negyvenöt év körüli, tokás, szeplős nő kért bebocsátást, mert a kisfiát szeretné látni. Az asszony vitába szállt vele, nem akarta beengedni, nem akarta, hogy a gyerek nyugalmát megzavarja.
A hangzavarra a férfiak is kijöttek.
Az anya a fiához fordult – Édes fiam, mond hova tetted a szemedet, mikor ezzel a nővel kikezdtél?
Mire a nő felháborodva megszólalt – ugyan hölgyem, én nem is ismerem a fiatalurat, csak az apját!
Kiss Lászlóné
Forrás
Minek nevezzelek
1944. február 5-dikét mutatott a naptár, a fővárosban – mint mindenütt – teljes volt a sötétség. Ez akkor a háborús viszonyok miatt természetes volt. Minden ablakra este felrakták a sötétítő kereteket és reggel levették. Rendőrök járták az utcákat és becsengettek oda, ahol véletlenül kiszűrődő világosságot észleltek.
A nyolcadik kerület egy kis utcájában, egy négy emeletes házban Gizi néni volt a házmester. Ez neki hasznos foglalkozásnak bizonyult, mert a két gyermekével így otthon lehetett és mellette valamennyit még hozott is a konyhára. A férje, Béla bácsi gyárban dolgozott és szabad idejében besegített a házmesteri teendőkbe. Ilyenkor télen - este 10 órától reggel 6 óráig - zárva kellett tartani a kaput és erre az időszakra a jövő-menő lakóknak, illetve azok vendégeinek kapupénzt kellett fizetni. Gizi néniék már sötétedéskor bezárták a kaput, a lakók beleegyezésével, a nagyobb biztonság érdekében, de kapupénzt csak 10 órától szedtek.
Ezen a napon is besötétedés után, Béla bácsi kezében a kapukulccsal, kilépett a házmesteri lakásból a lépcsőházba és a kapu felé indult. A gyér világítás mellett is látta, hogy egy csomag fekszik a lépcsőházban. Visszament elemlámpáért, hogy a csomagot jól megnézhesse. Bizony elcsodálkozott, mert a csomag egy igazi, élő – de szép csendesen alvó – pólyásbaba volt. Vigyázva felemelte a kis babát és bevitte a lakásba. A kicsi nyugodtan aludt tovább.
Béla bácsi a közeli telefonfülkéből értesítette a rendőrséget a történtekről, ígéretet kapott a soron kívüli gyors intézkedésre. Gizi néni nagy gondban volt, hogy mit adjon a babának enni, ha felébred, de ez a probléma hamar megoldódott.
Rövid idő alatt megtelt a házmester lakás az együtt érző, érdeklődő lakókkal. A csöppség mikor felébredt sokan álltak körülötte, ő nagyot nyújtózkodott egy édes mosoly kíséretében. Ezzel mindenkit megigézett. Gizi néni hozzáfogott a pólya kibontásához. Először egy tele cumisüveget talált, azután 10-12 pelenka volt szépen rásimítva körben a kicsi testére és egyéb ruha darabjai is előkerültek. Minden holmija egyszerű, de ragyogóan tiszta volt. Kiderült, hogy kislány, méghozzá különleges figyelemmel - és minden kétséget kizáróan szeretettel - gondozott nagyon formás, szép kislány. Három hónaposnak saccolták. Tisztába lett téve, kapott enni, beszéltek hozzá ő szépen nyugodtan, szüntelenül mosolyogva reagált mindenre. Látszólag észre sem vette a megváltozott körülményeket.
Közben a lakótársak ki nem fogytak a találgatásokból és a hasonló eseteket tartalmazó elbeszélésekből. Mindenkinek volt valami idevágó érdekes története.
Végre megérkezett a rendőrség embere egy derűs, szimpatikus rendőr. Meghallgatta a rövid, de komoly kis történetet, melynek főszereplője máris a szívünkbe lopta magát és egy életre nyomot hagyott ott, úgy érzem mindenkiben. Feltett még néhány kérdést, mintegy firtatva, hogy esetleg a házban lakó valamelyik férfinak lehet-e szerepe abban, hogy éppen itt helyezték el a kis csomagot. Ezt senki nem tudta volna feltételezni a házban lakókról.
A rendőr elmesélte, hogy augusztus 20-án a Városligetben találtak egy kis fiút és a jegyzőkönyvbe Ligeti István néven került. Ez a kislány, mivel ma szombat van és Ágota napja, Szombat Ágota nevet veszi fel és ezzel a névvel megy az árvaházba.
Odalépett a gyermekhez és rámosolygott a kicsi ezt viszonozta. A rendőr erre azt mondta: - Végül is én találtam ezt a gyereket, így nem Szombat lesz a vezeték neve, hanem Kelemen, mint nekem, mert ha az én párom beleegyezik, én bizony ezt a mosolygós szép gyereket örökbe fogadom. Ha ez sikerül, akkor már nem kell a nevét megváltoztatni.
Azután megkérte Béla bácsit, hogy vigye el a babát a rendőrségre, mert egy fegyveres rendőr még sem járkálhat a karján egy pólyással. Villamossal mentek Béla bácsi nem győzte az utasok kíváncsiságát kielégíteni, mert nem szerette volna, ha félre értik az esetet, hogy miért visz egy bébit rendőri kísérettel.
Később sikerült megtudni, hogy Kelemen rendőr és neje valóban örökbe fogadták a kis Ágotát, akiről soha sem derült ki, hogy kicsoda valójában és hogyan került éppen ebbe a lépcsőházba.
A következő alkalommal elmesélem az egyik érdekes történetet, amit ezen a napon és ott hallottam.
Kiss Lászlóné
Forrás
A nyolcadik kerület egy kis utcájában, egy négy emeletes házban Gizi néni volt a házmester. Ez neki hasznos foglalkozásnak bizonyult, mert a két gyermekével így otthon lehetett és mellette valamennyit még hozott is a konyhára. A férje, Béla bácsi gyárban dolgozott és szabad idejében besegített a házmesteri teendőkbe. Ilyenkor télen - este 10 órától reggel 6 óráig - zárva kellett tartani a kaput és erre az időszakra a jövő-menő lakóknak, illetve azok vendégeinek kapupénzt kellett fizetni. Gizi néniék már sötétedéskor bezárták a kaput, a lakók beleegyezésével, a nagyobb biztonság érdekében, de kapupénzt csak 10 órától szedtek.
Ezen a napon is besötétedés után, Béla bácsi kezében a kapukulccsal, kilépett a házmesteri lakásból a lépcsőházba és a kapu felé indult. A gyér világítás mellett is látta, hogy egy csomag fekszik a lépcsőházban. Visszament elemlámpáért, hogy a csomagot jól megnézhesse. Bizony elcsodálkozott, mert a csomag egy igazi, élő – de szép csendesen alvó – pólyásbaba volt. Vigyázva felemelte a kis babát és bevitte a lakásba. A kicsi nyugodtan aludt tovább.
Béla bácsi a közeli telefonfülkéből értesítette a rendőrséget a történtekről, ígéretet kapott a soron kívüli gyors intézkedésre. Gizi néni nagy gondban volt, hogy mit adjon a babának enni, ha felébred, de ez a probléma hamar megoldódott.
Rövid idő alatt megtelt a házmester lakás az együtt érző, érdeklődő lakókkal. A csöppség mikor felébredt sokan álltak körülötte, ő nagyot nyújtózkodott egy édes mosoly kíséretében. Ezzel mindenkit megigézett. Gizi néni hozzáfogott a pólya kibontásához. Először egy tele cumisüveget talált, azután 10-12 pelenka volt szépen rásimítva körben a kicsi testére és egyéb ruha darabjai is előkerültek. Minden holmija egyszerű, de ragyogóan tiszta volt. Kiderült, hogy kislány, méghozzá különleges figyelemmel - és minden kétséget kizáróan szeretettel - gondozott nagyon formás, szép kislány. Három hónaposnak saccolták. Tisztába lett téve, kapott enni, beszéltek hozzá ő szépen nyugodtan, szüntelenül mosolyogva reagált mindenre. Látszólag észre sem vette a megváltozott körülményeket.
Közben a lakótársak ki nem fogytak a találgatásokból és a hasonló eseteket tartalmazó elbeszélésekből. Mindenkinek volt valami idevágó érdekes története.
Végre megérkezett a rendőrség embere egy derűs, szimpatikus rendőr. Meghallgatta a rövid, de komoly kis történetet, melynek főszereplője máris a szívünkbe lopta magát és egy életre nyomot hagyott ott, úgy érzem mindenkiben. Feltett még néhány kérdést, mintegy firtatva, hogy esetleg a házban lakó valamelyik férfinak lehet-e szerepe abban, hogy éppen itt helyezték el a kis csomagot. Ezt senki nem tudta volna feltételezni a házban lakókról.
A rendőr elmesélte, hogy augusztus 20-án a Városligetben találtak egy kis fiút és a jegyzőkönyvbe Ligeti István néven került. Ez a kislány, mivel ma szombat van és Ágota napja, Szombat Ágota nevet veszi fel és ezzel a névvel megy az árvaházba.
Odalépett a gyermekhez és rámosolygott a kicsi ezt viszonozta. A rendőr erre azt mondta: - Végül is én találtam ezt a gyereket, így nem Szombat lesz a vezeték neve, hanem Kelemen, mint nekem, mert ha az én párom beleegyezik, én bizony ezt a mosolygós szép gyereket örökbe fogadom. Ha ez sikerül, akkor már nem kell a nevét megváltoztatni.
Azután megkérte Béla bácsit, hogy vigye el a babát a rendőrségre, mert egy fegyveres rendőr még sem járkálhat a karján egy pólyással. Villamossal mentek Béla bácsi nem győzte az utasok kíváncsiságát kielégíteni, mert nem szerette volna, ha félre értik az esetet, hogy miért visz egy bébit rendőri kísérettel.
Később sikerült megtudni, hogy Kelemen rendőr és neje valóban örökbe fogadták a kis Ágotát, akiről soha sem derült ki, hogy kicsoda valójában és hogyan került éppen ebbe a lépcsőházba.
A következő alkalommal elmesélem az egyik érdekes történetet, amit ezen a napon és ott hallottam.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 6., szombat
Karcsi bácsi
A családi ház építés kellős közepén tartottunk, mikor egy fára ragasztott hirdetést vettünk észre. Ez egy burkoló anyagokat árusító, de megszűnő raktár végkiárusítását hirdette. Nekünk éppen aktuális volt ez a téma, így elmentünk megnézni. Sajnáltuk, hogy előbb nem értesültünk erről a felszámolásról, mert egyedileg tervezett és nagyon szép árut találtunk. A baj csak az volt, hogy gyakorlatilag üres volt a raktár. A választék is elég gyér volt már és a maradék készletek sem voltak számottevők. Néhány doboz csempét azért sikerült vásárolni. Találtunk egy padlóburkoló lapot, ami nagyon megtetszett. Azonban éppen csak a tényleges szükségletet fedezte, tartalék már nem volt belőle. Nagy gondban voltunk. A raktár tulajdonosa felajánlotta, hogy szükség esetén a nagybani vásárlóitól szerez nekünk egy dobozzal. Így megvettük ezt a padlólapot.
Lerakásnál is láttuk, hogy jó volt a választás, mert nagyon mutatós felület készült vele. De számolni kellett a várható anyag hiánnyal és az ezzel járó beszerzési izgalmakkal. Bármilyen ügyes is egy burkoló, mindig kerül ki a keze alól néhány törött, vagy csorba darab, amit nem lehet felhasználni. Most is ez történt.
Felhívtam hát az eladót, hogy ígéretére emlékeztessem. Kedvesen vállalta a beszerzést, erre néhány nap türelmet kért cserébe rögtön megkért, ha tudok a környéken eladó lakást gondoljak rá, mert őt érdekelné. Ha sikerül valamit intézni, majd felhív. Egyébként szólítsam nyugodtan Karcsi bácsinak.
A szomszédban volt két eladó lakás, megérdeklődtem a vonatkozó feltételeket, felírtam őket, elvittem és bedobtam a Karcsi bácsi posta ládájába.
Végre megszólalt a várva-várt telefon. Karcsi bácsi tájékoztatott, hogy meg van az anyag, nagyon nehéz volt találni, mert mindenütt elfogyott. Mondta, hogy jöjjek el, megkapom a címet, megadta a doboz árat, a többit majd nála szóban. Lediktálta a lakása címét, megjelölt egy elég kora reggeli időpontot, amit én elfogadtam. Nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra, hogy pontos legyek, mert csupán öt perce van számomra, mivel az unokájával mennek kutyát sétáltatni, ez neki mindennél fontosabb, hiszen ez a nap fénypontja.
Eddig is szimpatikusnak találtam az idős urat, de hogy ennyire szereti az unokáját, ez nálam még lényegesen emelte a tekintélyét.
Mindig erényem volt a pontosság, de most még jobban odafigyeltem. Sikerült egy negyed órával a megbeszélt időpontnál előbb érkeznem. Vártam tíz percet, azután megnyomtam a kaputelefon gombját, semmi válasz. Öt perc múlva újra csengettem, azután még kétszer, semmi reagálás. Ideges lettem, gondoltam várok még egy ideig és nagyon szomorú leszek, ha hiába jöttem és mi lesz a burkolásra váró felülettel, vagy netán burkolhatatlanná minősíthető felülettel!?
Körülbelül félóra késéssel észrevettem a közeledő Karcsi bácsit, mellette lépkedett egy német vizsla. Üdvözölt mikor meglátott, betessékelt a kapun, de nem magyarázkodott. Lifttel mentünk a második emeletre, ott volt a lakása. Egy harmonikusan berendezett, pálmákkal övezett, tágas, egymásba nyíló három szobás volt. Sarok lakás lévén, az összefüggő ablaksor megsokszorozta a csodálatos panoráma lenyűgöző szépségét.
Samu a vizsla egy angol komornyik méltóságával járkált a lakásban, mintegy tüntetve a jelenlétével. Mindenütt ott volt, mindent észrevett, de nem barátkozott és véleményt sem nyilvánított.
Karcsi bácsi egy bársonnyal bevont, kényelmes, öblös fotelra mutatva hellyel kínált. Utána a kezembe adott egy papír darabot egy címmel, ahol a hiányzó anyagot átvehetem, majd ott kell az árát rendezni – mondta.
„De ezért miért kellett idejönnöm? – gondoltam. Hangosan azonban csak köszönetet mormoltam, majd felálltam és az ajtó felé indultam. Karcsi bácsi visszatartott, úgy viselkedett mint aki egy kicsit zavarban van.
Kisvártatva megszólalt: – Asszonyom, én hazudtam magának! Láthatta, hogy nem az unokámmal voltam kutyát sétáltatni, hanem sajnos csak egyedül.
– Ezek szerint nincs unokája? – kérdeztem.
– Hogyne lenne, méghozzá nem is akármilyen!
– Akkor bizonyára elaludt a gyermek, vagy netán nem volt kedve korán kelni, ez még nem ok a kétségbe esésre. Holnap biztosan eljön és kiengeszteli a nagypapáját.
– Nem sajnos ma sem jött és holnap sem jön, pedig emiatt forgattam fel az én gondosan megalapozott nyugalmas kis életem. Munka címén tulajdonképpen a hobbimat csináltam. Az én tervezésem alapján mindig annyi csempe és padlóburkolólap készült amennyit rendeltem, ha fogyóban volt, új tervek alapján már készült egy új sorozat. Örömömet leltem benne, hogy nagyon kelendő volt az árú, nem okozott gondot soha. A szabadidőmet pedig az unokámmal töltöttem.
Megkérdezhetem, hogy mi okozta ezt a nagy változást? És lehet -e valahogyan orvosolni?
– Én korán özvegy lettem, egyedül maradtam az egyetlen kislányommal. Szerencsénkre jól megértettük egymást, jól megvoltunk. Mikor a lányom férjhez ment a szomszéd utcába költözött. Zsoltika születése után én sokat besegítettem a lányomnak. Örömmel tettem, kedvem leltem benne, szinte lelki szükségletnek számított. Nagyon szeretem a kis unokámat és ő is engem.
Akkor mi a baj?
– Két éve a lányomat elhagyta a férje egy kolléganője miatt. Iduskám akkor vidékre helyeztette magát, elmenekült az emlékei elől. A nagyobb baj az, hogy mindent felszámolt, úgy érezte itt többé nincs keresni valója. Nem hallgatott rám, a lakását is eladta. Azóta egyszer sem volt itthon, én járok hozzájuk látogatóba. Néha elhozom a Zsoltikát néhány napra. Tőle tudom, hogy nem tudnak ott megszokni, nem képesek beilleszkedni. Egyszóval nem érzik jól magukat, visszavágyódnak. Egyébként meg mi is nagyon hiányzunk egymásnak. A lányom már nagyjából kiheverte a férje távozását. Elérkezett az idő, most kell lépnem!
Mit akar tenni?
− Már egy egész sereg eladó lakás címét összegyűjtöttem itt a környéken. Most Iduskámat kellene rávennem, hogy jöjjön el és válassza ki a nekik megfelelőt. A többi már az én feladatom lenne. Megvenném, szükség esetén felújítanám nekik a lakást és ismét a közelembe lehetnének az én drága gyermekeim!
− Most már értem, miért számolt fel mindent. Ez a feladat teljes embert kíván.
– Igen, ez így igaz. De, ha ez sikerül, én a szó szoros értelmében is „teljes ember” leszek! Újra egy család lehetünk. Én igyekezni fogok a lányomnak besegíteni, lehetőleg zökkenő mentessé tenni az életét. Remélem, hogy majd rámosolyog a szerencse és sikerül másodszorra megtalálni neki valóban az igazit. És utoljára, de nem utolsósorban egy csodálatos szerepre készülök, szeretnék főállású nagypapa lenni!
– Ez valóban csodálatos, szívből kívánom, hogy minden terve sikerüljön és igazán nagyon örülök Karcsi bácsi, hogy megismerhettem!
Kiss Lászlóné
Forrás
Lerakásnál is láttuk, hogy jó volt a választás, mert nagyon mutatós felület készült vele. De számolni kellett a várható anyag hiánnyal és az ezzel járó beszerzési izgalmakkal. Bármilyen ügyes is egy burkoló, mindig kerül ki a keze alól néhány törött, vagy csorba darab, amit nem lehet felhasználni. Most is ez történt.
Felhívtam hát az eladót, hogy ígéretére emlékeztessem. Kedvesen vállalta a beszerzést, erre néhány nap türelmet kért cserébe rögtön megkért, ha tudok a környéken eladó lakást gondoljak rá, mert őt érdekelné. Ha sikerül valamit intézni, majd felhív. Egyébként szólítsam nyugodtan Karcsi bácsinak.
A szomszédban volt két eladó lakás, megérdeklődtem a vonatkozó feltételeket, felírtam őket, elvittem és bedobtam a Karcsi bácsi posta ládájába.
Végre megszólalt a várva-várt telefon. Karcsi bácsi tájékoztatott, hogy meg van az anyag, nagyon nehéz volt találni, mert mindenütt elfogyott. Mondta, hogy jöjjek el, megkapom a címet, megadta a doboz árat, a többit majd nála szóban. Lediktálta a lakása címét, megjelölt egy elég kora reggeli időpontot, amit én elfogadtam. Nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra, hogy pontos legyek, mert csupán öt perce van számomra, mivel az unokájával mennek kutyát sétáltatni, ez neki mindennél fontosabb, hiszen ez a nap fénypontja.
Eddig is szimpatikusnak találtam az idős urat, de hogy ennyire szereti az unokáját, ez nálam még lényegesen emelte a tekintélyét.
Mindig erényem volt a pontosság, de most még jobban odafigyeltem. Sikerült egy negyed órával a megbeszélt időpontnál előbb érkeznem. Vártam tíz percet, azután megnyomtam a kaputelefon gombját, semmi válasz. Öt perc múlva újra csengettem, azután még kétszer, semmi reagálás. Ideges lettem, gondoltam várok még egy ideig és nagyon szomorú leszek, ha hiába jöttem és mi lesz a burkolásra váró felülettel, vagy netán burkolhatatlanná minősíthető felülettel!?
Körülbelül félóra késéssel észrevettem a közeledő Karcsi bácsit, mellette lépkedett egy német vizsla. Üdvözölt mikor meglátott, betessékelt a kapun, de nem magyarázkodott. Lifttel mentünk a második emeletre, ott volt a lakása. Egy harmonikusan berendezett, pálmákkal övezett, tágas, egymásba nyíló három szobás volt. Sarok lakás lévén, az összefüggő ablaksor megsokszorozta a csodálatos panoráma lenyűgöző szépségét.
Samu a vizsla egy angol komornyik méltóságával járkált a lakásban, mintegy tüntetve a jelenlétével. Mindenütt ott volt, mindent észrevett, de nem barátkozott és véleményt sem nyilvánított.
Karcsi bácsi egy bársonnyal bevont, kényelmes, öblös fotelra mutatva hellyel kínált. Utána a kezembe adott egy papír darabot egy címmel, ahol a hiányzó anyagot átvehetem, majd ott kell az árát rendezni – mondta.
„De ezért miért kellett idejönnöm? – gondoltam. Hangosan azonban csak köszönetet mormoltam, majd felálltam és az ajtó felé indultam. Karcsi bácsi visszatartott, úgy viselkedett mint aki egy kicsit zavarban van.
Kisvártatva megszólalt: – Asszonyom, én hazudtam magának! Láthatta, hogy nem az unokámmal voltam kutyát sétáltatni, hanem sajnos csak egyedül.
– Ezek szerint nincs unokája? – kérdeztem.
– Hogyne lenne, méghozzá nem is akármilyen!
– Akkor bizonyára elaludt a gyermek, vagy netán nem volt kedve korán kelni, ez még nem ok a kétségbe esésre. Holnap biztosan eljön és kiengeszteli a nagypapáját.
– Nem sajnos ma sem jött és holnap sem jön, pedig emiatt forgattam fel az én gondosan megalapozott nyugalmas kis életem. Munka címén tulajdonképpen a hobbimat csináltam. Az én tervezésem alapján mindig annyi csempe és padlóburkolólap készült amennyit rendeltem, ha fogyóban volt, új tervek alapján már készült egy új sorozat. Örömömet leltem benne, hogy nagyon kelendő volt az árú, nem okozott gondot soha. A szabadidőmet pedig az unokámmal töltöttem.
Megkérdezhetem, hogy mi okozta ezt a nagy változást? És lehet -e valahogyan orvosolni?
– Én korán özvegy lettem, egyedül maradtam az egyetlen kislányommal. Szerencsénkre jól megértettük egymást, jól megvoltunk. Mikor a lányom férjhez ment a szomszéd utcába költözött. Zsoltika születése után én sokat besegítettem a lányomnak. Örömmel tettem, kedvem leltem benne, szinte lelki szükségletnek számított. Nagyon szeretem a kis unokámat és ő is engem.
Akkor mi a baj?
– Két éve a lányomat elhagyta a férje egy kolléganője miatt. Iduskám akkor vidékre helyeztette magát, elmenekült az emlékei elől. A nagyobb baj az, hogy mindent felszámolt, úgy érezte itt többé nincs keresni valója. Nem hallgatott rám, a lakását is eladta. Azóta egyszer sem volt itthon, én járok hozzájuk látogatóba. Néha elhozom a Zsoltikát néhány napra. Tőle tudom, hogy nem tudnak ott megszokni, nem képesek beilleszkedni. Egyszóval nem érzik jól magukat, visszavágyódnak. Egyébként meg mi is nagyon hiányzunk egymásnak. A lányom már nagyjából kiheverte a férje távozását. Elérkezett az idő, most kell lépnem!
Mit akar tenni?
− Már egy egész sereg eladó lakás címét összegyűjtöttem itt a környéken. Most Iduskámat kellene rávennem, hogy jöjjön el és válassza ki a nekik megfelelőt. A többi már az én feladatom lenne. Megvenném, szükség esetén felújítanám nekik a lakást és ismét a közelembe lehetnének az én drága gyermekeim!
− Most már értem, miért számolt fel mindent. Ez a feladat teljes embert kíván.
– Igen, ez így igaz. De, ha ez sikerül, én a szó szoros értelmében is „teljes ember” leszek! Újra egy család lehetünk. Én igyekezni fogok a lányomnak besegíteni, lehetőleg zökkenő mentessé tenni az életét. Remélem, hogy majd rámosolyog a szerencse és sikerül másodszorra megtalálni neki valóban az igazit. És utoljára, de nem utolsósorban egy csodálatos szerepre készülök, szeretnék főállású nagypapa lenni!
– Ez valóban csodálatos, szívből kívánom, hogy minden terve sikerüljön és igazán nagyon örülök Karcsi bácsi, hogy megismerhettem!
Kiss Lászlóné
Forrás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)