2017. május 9., kedd

Az első kérő

Július volt, meleg nyári nap. A gyárban ebédidő lévén, a dolgozók az udvaron sétálgattak, vagy csoportokba verődve beszélgettek. A műhelyek ilyenkor üresek voltak, még a nagy műhely is. A nevét onnan kapta, hogy ez volt a gyár legnagyobb műhelye. Nagyjából középen az anyagszállító targoncák részére kialakított út, mintegy kettészelte a műhelyt. Az egyik részében csak férfiak dolgoztak, míg a másik részében nők – kivéve a hosszanti fal mellett lévő esztergagépeket – ahol szintén férfiak dolgoztak.

Két műszakban folyt a munka. A nappali műszak reggel hét órától, este hat óráig tartott egy óra ebédidővel.

Elíz is a nagy műhelyben dolgozott, – általában – mint most is, ebédidőben bent maradt a műhelyben. Mások részére kötött, közben elfogyasztotta szerény kis ebédjét. Egyedül volt, de az agyában kavargó sokféle gondolattól nem érezte az egyedüllétet. A múlt – jelen – jövő kavalkádjai szinte pillanatok alatt váltották egymást. Most hirtelen eszébe jutott a műhelyben dolgozó Jóska, aki hetek óta kitartóan figyeli annyira, hogy már a közelében dolgozó lányok is észrevették. Néha délben is bejön a műhelybe és a túloldalról figyeli őt.

Most éppen nyílik a műhely ajtaja, Jóska lép be, ezúttal egyenesen felé tart. Elíz arra gondol, hogy még közelről nem látta a fiút és még a hangját sem hallotta.

Közben odaért hozzá, megállt előtte, zavartan rámosolygott, végül megszólalt: – szerbusz Elízke, te ebben a jó időben is bent vagy és szorgalmasan dolgozol.

Elíz gyorsan szemügyre vette a jövevényt. Megállapította, egész jó vágású fiú lenne, de az arcbőre és a haja ápolatlan, zsíros, ez pedig egyáltalán nem teszi vonzóvá. Kisvártatva válaszolt: – szerbusz Jóska, én nagyon szeretek kötni, így ez nálam szinte szórakozás számba megy.

Jóska megköszörülte a torkát: – Elízke, vasárnap délután két órakor, én várlak téged a város  Főterén a Kossuth szobornál.

– Engem, vasárnap? De mi nem a városban lakunk, hanem innen egy 6 km-re lévő faluban.
– Tudom, tudom,én mindent tudok, de akkor is meghívlak és kérlek, hogy gyere el.
– Még hogy én vasárnap is gyalogoljak 12 km-t, na azt már nem. Örülők, ha hetenként egyszer egy napot otthon lehetek. A munkatársnőim örökké hívnak, hogy menjek velük moziba, de még egyszer se jöttem el, nem ér az nekem annyit. Szívesebben vagyok a családommal.
– Csakhogy ez egészen más amiért hívlak, ez nem mozi, ez annál sokkal fontosabb!
– Kérdés, hogy kinek, mert nekem nem tudsz olyat mondani az biztos, amiért én hajlandó lennék feláldozni a vasárnapomat.

Jóska leült a lány melletti székre és mesélni kezdett: – tudod Elízke két éve meghalt az anyám, azóta kettesben éldegélünk az apámmal. Mind a ketten dolgozunk és ő végzi a házimunkát, de már nagyon unja. Néhány hete azt mondta nekem: „fiam, asszony kell a házhoz és ehhez neked kell lépned!” Ugye most már érted, Elízke vasárnap szeretnélek bemutatni az apámnak, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fogsz neki és akkor minden rendbe lesz.

Elíz úgy meglepődött, hogy időbe telt mire válaszolni tudott: – semmi se lesz rendbe, én még csak a jövő hónapban leszek 15 éves és eszem ágában sincs férjhez menni.

Jóska csodálkozó arcot vágott és visszafogottabban szólalt meg: – én már betöltöttem a 18-dik évemet, mire az iratokat beszerezzük te is a 16-dikba leszel.

Elíz mérges lett: – én nem szerzek be semmiféle iratokat, mert már mondtam, hogy eszemben sincs még a férjhez menés.
– Te Elízke nem ismered a mondást, hogy „a lány akkor megy férjhez, amikor viszik!”?
– Ez rám nem vonatkozik, mert én, ha vége lesz a háborúnak tanulni szeretnék és csak akkor megyek férjhez, ha megtalálom az igazit. Ha nem sikerül, inkább vénlány maradok!
– Úgy látszik, te túl sok szerelmes regényt olvastál, azért beszélsz így.
– Valóban olvastam néhány jó könyvet, mindegyikben esett szó a szerelemről is, de a leghőbb vágyam a tanulás és csak azután a férjhez menés.

Jóska a hetyke hangot szinte könyörgőre váltotta:– hetek óta figyellek, több munkatársnőddel beszéltem rólad, így alakult ki a véleményem, hogy szorgalmas, rendes, tiszta lány vagy és ezért jöttem most ide. Kérlek gyere el, legalább az apámmal egy beszélgetésre, hátha megváltozik a véleményed.

– Nem akarok elmenni, teljesen értelmetlen lenne! Én tudom, hogy mit akarok és mit nem akarok!
– Elízke, én megértőbbnek képzeltelek!
– Egy házasságot nem lehet arra alapozni, hogy ki mennyire megértő!

És háború után Elíz vágya teljesült, tanulhatott és megtalálta az igazit. Nem az első kérőhöz ment feleségül, aki ilyen kurtán-furcsán kérte meg, de ami a lényeg: szerelemből!

Kiss Lászlóné

Forrás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése