Július volt, meleg nyári nap. A gyárban ebédidő lévén, a dolgozók az udvaron sétálgattak, vagy csoportokba verődve beszélgettek. A műhelyek ilyenkor üresek voltak, még a nagy műhely is. A nevét onnan kapta, hogy ez volt a gyár legnagyobb műhelye. Nagyjából középen az anyagszállító targoncák részére kialakított út, mintegy kettészelte a műhelyt. Az egyik részében csak férfiak dolgoztak, míg a másik részében nők – kivéve a hosszanti fal mellett lévő esztergagépeket – ahol szintén férfiak dolgoztak.
Két műszakban folyt a munka. A nappali műszak reggel hét órától, este hat óráig tartott egy óra ebédidővel.
Elíz is a nagy műhelyben dolgozott, – általában – mint most is, ebédidőben bent maradt a műhelyben. Mások részére kötött, közben elfogyasztotta szerény kis ebédjét. Egyedül volt, de az agyában kavargó sokféle gondolattól nem érezte az egyedüllétet. A múlt – jelen – jövő kavalkádjai szinte pillanatok alatt váltották egymást. Most hirtelen eszébe jutott a műhelyben dolgozó Jóska, aki hetek óta kitartóan figyeli annyira, hogy már a közelében dolgozó lányok is észrevették. Néha délben is bejön a műhelybe és a túloldalról figyeli őt.
Most éppen nyílik a műhely ajtaja, Jóska lép be, ezúttal egyenesen felé tart. Elíz arra gondol, hogy még közelről nem látta a fiút és még a hangját sem hallotta.
Közben odaért hozzá, megállt előtte, zavartan rámosolygott, végül megszólalt: – szerbusz Elízke, te ebben a jó időben is bent vagy és szorgalmasan dolgozol.
Elíz gyorsan szemügyre vette a jövevényt. Megállapította, egész jó vágású fiú lenne, de az arcbőre és a haja ápolatlan, zsíros, ez pedig egyáltalán nem teszi vonzóvá. Kisvártatva válaszolt: – szerbusz Jóska, én nagyon szeretek kötni, így ez nálam szinte szórakozás számba megy.
Jóska megköszörülte a torkát: – Elízke, vasárnap délután két órakor, én várlak téged a város Főterén a Kossuth szobornál.
– Engem, vasárnap? De mi nem a városban lakunk, hanem innen egy 6 km-re lévő faluban.
– Tudom, tudom,én mindent tudok, de akkor is meghívlak és kérlek, hogy gyere el.
– Még hogy én vasárnap is gyalogoljak 12 km-t, na azt már nem. Örülők, ha hetenként egyszer egy napot otthon lehetek. A munkatársnőim örökké hívnak, hogy menjek velük moziba, de még egyszer se jöttem el, nem ér az nekem annyit. Szívesebben vagyok a családommal.
– Csakhogy ez egészen más amiért hívlak, ez nem mozi, ez annál sokkal fontosabb!
– Kérdés, hogy kinek, mert nekem nem tudsz olyat mondani az biztos, amiért én hajlandó lennék feláldozni a vasárnapomat.
Jóska leült a lány melletti székre és mesélni kezdett: – tudod Elízke két éve meghalt az anyám, azóta kettesben éldegélünk az apámmal. Mind a ketten dolgozunk és ő végzi a házimunkát, de már nagyon unja. Néhány hete azt mondta nekem: „fiam, asszony kell a házhoz és ehhez neked kell lépned!” Ugye most már érted, Elízke vasárnap szeretnélek bemutatni az apámnak, biztos vagyok benne, hogy tetszeni fogsz neki és akkor minden rendbe lesz.
Elíz úgy meglepődött, hogy időbe telt mire válaszolni tudott: – semmi se lesz rendbe, én még csak a jövő hónapban leszek 15 éves és eszem ágában sincs férjhez menni.
Jóska csodálkozó arcot vágott és visszafogottabban szólalt meg: – én már betöltöttem a 18-dik évemet, mire az iratokat beszerezzük te is a 16-dikba leszel.
Elíz mérges lett: – én nem szerzek be semmiféle iratokat, mert már mondtam, hogy eszemben sincs még a férjhez menés.
– Te Elízke nem ismered a mondást, hogy „a lány akkor megy férjhez, amikor viszik!”?
– Ez rám nem vonatkozik, mert én, ha vége lesz a háborúnak tanulni szeretnék és csak akkor megyek férjhez, ha megtalálom az igazit. Ha nem sikerül, inkább vénlány maradok!
– Úgy látszik, te túl sok szerelmes regényt olvastál, azért beszélsz így.
– Valóban olvastam néhány jó könyvet, mindegyikben esett szó a szerelemről is, de a leghőbb vágyam a tanulás és csak azután a férjhez menés.
Jóska a hetyke hangot szinte könyörgőre váltotta:– hetek óta figyellek, több munkatársnőddel beszéltem rólad, így alakult ki a véleményem, hogy szorgalmas, rendes, tiszta lány vagy és ezért jöttem most ide. Kérlek gyere el, legalább az apámmal egy beszélgetésre, hátha megváltozik a véleményed.
– Nem akarok elmenni, teljesen értelmetlen lenne! Én tudom, hogy mit akarok és mit nem akarok!
– Elízke, én megértőbbnek képzeltelek!
– Egy házasságot nem lehet arra alapozni, hogy ki mennyire megértő!
És háború után Elíz vágya teljesült, tanulhatott és megtalálta az igazit. Nem az első kérőhöz ment feleségül, aki ilyen kurtán-furcsán kérte meg, de ami a lényeg: szerelemből!
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 9., kedd
Erika és Krisztina története
A búcsú általában sok vendéget vonzott egy-egy községbe a környező falvakból. Most is éppen búcsú volt egy nyugat-dunántúli helységben. Két hosszú sorban kígyóztak a sátrak, rengeteg édességgel és bazári áruval. Nem hiányoztak a körhinták és a hajóhinta sem. Ezeknek most csak a zenéje szólt hívogatóan, mivel így délidőben csupán néhányan nézelődtek a környéken.
Egy tíz év körüli kislány már több mint egy órája nézegette figyelmesen a sátrakat. A templomból egy sereg gyerekkel jött ide, de a többiek már mind haza mentek. Ő ráérősen nézelődik. Most éppen egy mézeskalácsos sátor előtt állt meg. Az ellenkező irányból is közben odaért egy kislány. Ő is nézelődik.
Az eladónő unatkozva pillant rájuk, érzi ebből nem lesz üzlet. Aztán hirtelen felkiált: – nahát, mint két tojás! Ti ugye ikrek vagytok? De miért öltöztök ennyire különbözően?
A kislányok egymásra néznek és egyszerre mondják: – nem, nem vagyunk ikrek, nem is ismerjük egymást, most találkoztunk először!
Az lehetetlen – szól a mézeskalácsos – de akkor legalább mutatkozzatok be egymásnak.
Engem Erikának hívnak – mondja, amelyik elsőnek érkezett – és itt lakunk ebben a községben.
Az én nevem Krisztina és körülbelül 15 km távolságról jöttünk el a búcsúba. Ott a hársfa árnyékában állnak a szüleim.
Krisztike – kiáltott anyuka – gyere ide és hívd a kis ismerősödet is!
A két kislány azonnal odaszaladt. Kriszti elmesélte az ismerkedésük történetét Erikával, a mézeskalácsos néni megjegyzéseit kihangsúlyozva. Anyuka szemügyre vette a kis jövevényt és alig hallhatóan suttogta: – valóban van köztetek némi hasonlóság.
Erika elmesélte, hogy őt Zsuzsi néni és Jani bácsi az árvaházból fogadta örökbe három hónapos korában. Mindent megkapott tőlük és nagy szeretetben éltek addig, amíg Zsuzsi néni két éve baleset következtében el nem távozott az élők sorából. Néhány hónap múlva hozzájuk költözött Ilka néni, ő nem nagyon szereti a kislányt és azóta már Jani bácsi sem a régi.
Krisztiék mélyen meghatódtak Erika elbeszélésén. Egész délután együtt maradtak, nagyon megszerették egymást a kislányok, megbeszélték, hogy máskor is találkozni fognak...
Krisztina az izgalmas nap után, korán ágyba bújt és elaludt. A pedagógus házaspár a szobájába vonult. Gondolataikba mélyedve hallgattak. Éva törte meg a csendet: – képzeld Péter, ma elmaradt a szokásos esti mese, Kriszti szüntelenül Erikáról áradozott. Azt mondta, úgy érzi, mintha már régen ismerné. Kár, hogy ilyen messze laknak. Holnap ír neki levelet és meghívja ide vakációzni, ha mi megengedjük.
Mikor megláttam Erikát – folytatta Éva – azt hittem Krisztit látom más ruhában, döbbenetes ez a hasonlóság. Ugyan az a törékeny, nyúlánk alkat, az a keskeny, ovális arcocska, a határozott vonalú kicsi száj, a szúrós, barna szemek és a dús egyenes szálú, dióbarna haj.
Még a hangjuk is egyforma, csak a beszéd stílusában különböznek. Kisvártatva még hozzátette: – Erikának a hullámcsat helyett veszek egy szép csatot a hajába, Kriszti pedig kap valami hasonló apró virágos ruhát, mint ami ma Erikán volt.
Sokáig beszélgettek ezen az estén, főleg Éva volt a hangadó, Péter mosolyogva hallgatta nejét és néha helyeselt.
Lefekvés után sem hagyták őket elaludni a gondolatok, melyek mélyen a múltban gyökereztek, ám a jövő építésére késztették mindkettőjüket...
Többéves házasság után derült ki, hogy hiába áhítoznak közös gyermekre. Nagyon szerették egymást, így az árvaházhoz folyamodtak.
Azon a sorsdöntően emlékezetes reggelen boldogan igyekeztek mózeskosárral és egyebekkel az árvaházba a három hónapos Krisztikéért, akit addig még nem is láttak. Éva igazi anyai boldogsággal ölelte a keblére. Rögtön a szívébe zárta, azóta is édesanyaként szereti.
Péter a csöppnyi kis jószágot kezdetben a felesége iránti szeretettől vezérelve fogadta a szívébe, később a kislány ragaszkodó szeretetével ott fő helyet vívott ki magának.
Az árvaházban a gyermekgondozónő öltöztette át a kislányt az intézeti ruhából a sajátjába, közben szünet nélkül beszélt hol a nevelőanyához, hol a gyereknek gügyögött. Többek között azt mondta: – no látod, hiába telt el három hónap, még mindig meg kell néznem a karszalagodat, mert nem tudom,hogy melyik is vagy!
Hogy érti ezt? – kérdezte Éva.
Hát nem tudják, hogy ők ketten voltak, két teljesen egyforma ikerkislány. A másikat tegnap vitték el innen egy 6 km-re fekvő faluba.
Éva szeretett volna többet megtudni, de a lány elzárkózott. Azt mondta, felejtsék el amit mondott, mert ez az állásába kerülhet.
Péter magánnyomozásba kezdett, megtalálta a babát. Meggyőződhetett arról, hogy valóban két teljesen egyforma babát vittek ki az árvaházból és mind a kettő rendes, szerető családba került. Egy ismerősön keresztül néha érdeklődtek a másik kislányról és néhány hónapja tudták meg, hogy bizony már nem jól alakul a sorsa. Péter ötlete volt a búcsúba menés és ez jobban sikerült, mint gondolták.
Mikor Krisztit közel tíz éve magukhoz vették, egy másik faluba költöztek, így szándékuknak megfelelően titok maradt a valódi kapcsolatuk...
Kriszti meghívó levelére gyorsan érkezett válasz Erikától, melyben vasárnap ebédre várják őket és utána megbeszélik a továbbiakat...
A két kislány hétfőn reggel már közös szobában ébredt Krisztiéknél. Nagyon megértették egymást és leírhatatlanul vidámak és boldogok voltak. Velük örültek a felnőttek is.
Erika nevelő szüleitől nem érkezett semmi hír. A kirándulásukról küldött két képeslapra sem reagáltak.
Éva ötlete alapján elhatározták, hogy augusztus 18-án, Ilka néni névnapján ellátogatnak hozzájuk. Ezt meg is tették. Ilka néni egyedül volt otthon. Meglepődött, de barátságosan fogadta őket. Örült a névnapi ajándéknak, Erika köszöntőjétől könnyekig meghatódott. Ez teljesen zavarba hozta az egyébként katonás természetű asszonyt. Gyorsan meg is súgta Évának, hogy nála ez a nagy elérzékenyülés annak tudható be, hogy babát vár. Éva és Péter jelentőségteljesen egymásra néztek. Úgy érezték elérkezett az ő nagy pillanatuk.
Mikor a gyerekek kimentek labdázni, kertelés nélkül elmondták, hogy tíz éve szeretnék az ikreket együtt, egy családon belül nevelni és most, hogy Ilka anyai örömök elé néz, úgy érzik, ennek többé nem lehet akadálya. Természetesen Erikát bármikor láthatják akár itt, akár az új otthonában. Nem áll szándékukban Erika szívéből a gyermekkorát kitörölni. Ilka a vártnál is kedvezőbben állt hozzá a témához. Azt is megígérte, hogy beszél a férjével...
Szeptemberben Erikát már oda íratták be iskolába, ahová Kriszti eddig is járt, örömmel vette tudomásul, hogy Éva néni és Péter bácsi őt örökbe fogadják.
Látszólag minden szépen alakult, azonban Éva csak most gyötrődött igazán. Panaszkodott a férjének: – tudod Péterkém, bármelyik ujjamat harapom meg mindegyik fáj. Nem tudom mitévő legyek! Ha tovább titkolózunk, úgy érzem Erika ellen vétkezünk. Ha elmondjuk az igazat, akkor Krisztikének teszünk rosszat. Szeretném, ha az örökbefogadástól a kislányok tiszta lappal indulhatnának, mint igazi testvérek.
Péter azt tanácsolta várjanak, a hivatalos ügyek még elhúzódnak egy ideig és az idő már sokszor segített a problémák megoldásában.
Teltek-múltak a hetek és állandóan együtt volt a két kislány, úgy az iskolában, mint azonkívül. Már megszokták az emberek megjegyzéseit. Az idegenek általában azt mondták: – de helyesek ezek az ikerlányok. És az ismerősök: – ha ikrek lennének, sem lehetne köztük nagyobb a hasonlóság...
Közeledett a karácsony, Erika és Kriszti szorgalmasan készítették a szülők részére a meglepetést, egy-egy keresztöltéses kis terítőcskét hímeztek nekik. Gyakran a szobájukba vonultak és örökké sugdolóztak, egyértelműen boldogok voltak...
Az iskolában egy takarító néni mindig nagyon megnézte őket. Decemberben az egyik tanítási napon, mikor indultak haza az iskolából, hozzájuk szegődött. Mondta, hogy három éve ismeri az egyiküket és nem érti, hogyan lettek most ketten. Erika elmondta, hogy árvaházból került a Zsuzsi néniékhez, most pedig ide. További faggatással a takarító néni megtudta, hogy egy közeli város kórházában születtek mind a ketten és ugyanazon a napon. Furcsa – hajtogatta – mondhatnám, nagyon furcsa! Egyébként nekem van egy nagyon érdekes történetem. Tíz éve én ugyan ennek a városnak az árvaházában dolgoztam, amikor két kis ikerlányt vittek ki onnan, az egyiket oda ahol a te Zsuzsi nénid lakott, a másikat pedig innen egy 3 km-re lévő faluba. Ti is ennyi idősek vagytok, hát ez igazán érdekes!
A kislányokat ez a beszélgetés alaposan összezavarta. Az arcocskákról lehervadt a mosoly állandóan csak összedugták a fejecskéiket és sugdolóztak, de nem úgy mint eddig.
Éva észrevette a változást, rosszat sejtett, de úgy érezte nincs bátorsága rákérdezni, pedig a szorongás egyre fokozódott benne. Néhány nap telt el így. Egyik délután Kriszti halk, fátyolos hangon megkérdezte: – mióta lakunk mi itt ebben a házban? Tizedik éve – felelt Éva. És előtte hol laktunk? – érdeklődött tovább a kislány. Innen 3 km-re egy faluban – volt a válasz. Akkor a takarító néninek igaza van! – mondták egyszerre a lányok és az összetartozásukat jelképezve szipogva összeölelkeztek.
Éva szelíd unszolására azután a saját kis gondolataikat is beleszőve, elmondták a takarító nénitől hallottakat.
Évát ez mélységesen megdöbbentette, az elbeszélés alatt a feszültség benne a tetőpontra hágott. Majd átvillant az agyán, hogy ezt egyszer úgyis meg kellett mondani és ő ezt akarta is. Most tulajdonképpen a következmények ugyan még rejtve vannak, de a titok már nem titok többé, a probléma megoldódott. Hirtelen megkönnyebbülést érzett, a szorító bilincs lepattant a lelkéről.
Összeszedte magát és nagyon szelíden megszólalt: – igen, igazat mondott a takarító néni, ti valóban testvérek vagytok. – Ezután mindent őszintén elmondott a két örökbefogadás körülményeiről. Majd így folytatta: – csak azt mondom még nektek, hogy úgy a férjemet, mint engem minden veletek kapcsolatos cselekedetünkben mindenkor a szeretet vezérelt. Tíz éve azon fáradozunk, hogy a szétválasztott testvéreket egyesítsük és igazi, édes szülőként együtt nevelhessük őket!
Hirtelen iszonyú fáradtságot érzett, a fotelban hátradőlt és zokogásba tört ki. Az ikrek azonnal ott teremtek. Csókolgatták, becézgették simogatták és édesanyucikának szólítgatták! Így talált rájuk Péter, az édesapucika!
A négytagú kis család felszabadult, igaz boldogsággal készült, a csodálatos ajándék birtokában a szeretet ünnepére, a karácsonyra.
Kiss Lászlóné
Forrás
Egy tíz év körüli kislány már több mint egy órája nézegette figyelmesen a sátrakat. A templomból egy sereg gyerekkel jött ide, de a többiek már mind haza mentek. Ő ráérősen nézelődik. Most éppen egy mézeskalácsos sátor előtt állt meg. Az ellenkező irányból is közben odaért egy kislány. Ő is nézelődik.
Az eladónő unatkozva pillant rájuk, érzi ebből nem lesz üzlet. Aztán hirtelen felkiált: – nahát, mint két tojás! Ti ugye ikrek vagytok? De miért öltöztök ennyire különbözően?
A kislányok egymásra néznek és egyszerre mondják: – nem, nem vagyunk ikrek, nem is ismerjük egymást, most találkoztunk először!
Az lehetetlen – szól a mézeskalácsos – de akkor legalább mutatkozzatok be egymásnak.
Engem Erikának hívnak – mondja, amelyik elsőnek érkezett – és itt lakunk ebben a községben.
Az én nevem Krisztina és körülbelül 15 km távolságról jöttünk el a búcsúba. Ott a hársfa árnyékában állnak a szüleim.
Krisztike – kiáltott anyuka – gyere ide és hívd a kis ismerősödet is!
A két kislány azonnal odaszaladt. Kriszti elmesélte az ismerkedésük történetét Erikával, a mézeskalácsos néni megjegyzéseit kihangsúlyozva. Anyuka szemügyre vette a kis jövevényt és alig hallhatóan suttogta: – valóban van köztetek némi hasonlóság.
Erika elmesélte, hogy őt Zsuzsi néni és Jani bácsi az árvaházból fogadta örökbe három hónapos korában. Mindent megkapott tőlük és nagy szeretetben éltek addig, amíg Zsuzsi néni két éve baleset következtében el nem távozott az élők sorából. Néhány hónap múlva hozzájuk költözött Ilka néni, ő nem nagyon szereti a kislányt és azóta már Jani bácsi sem a régi.
Krisztiék mélyen meghatódtak Erika elbeszélésén. Egész délután együtt maradtak, nagyon megszerették egymást a kislányok, megbeszélték, hogy máskor is találkozni fognak...
Krisztina az izgalmas nap után, korán ágyba bújt és elaludt. A pedagógus házaspár a szobájába vonult. Gondolataikba mélyedve hallgattak. Éva törte meg a csendet: – képzeld Péter, ma elmaradt a szokásos esti mese, Kriszti szüntelenül Erikáról áradozott. Azt mondta, úgy érzi, mintha már régen ismerné. Kár, hogy ilyen messze laknak. Holnap ír neki levelet és meghívja ide vakációzni, ha mi megengedjük.
Mikor megláttam Erikát – folytatta Éva – azt hittem Krisztit látom más ruhában, döbbenetes ez a hasonlóság. Ugyan az a törékeny, nyúlánk alkat, az a keskeny, ovális arcocska, a határozott vonalú kicsi száj, a szúrós, barna szemek és a dús egyenes szálú, dióbarna haj.
Még a hangjuk is egyforma, csak a beszéd stílusában különböznek. Kisvártatva még hozzátette: – Erikának a hullámcsat helyett veszek egy szép csatot a hajába, Kriszti pedig kap valami hasonló apró virágos ruhát, mint ami ma Erikán volt.
Sokáig beszélgettek ezen az estén, főleg Éva volt a hangadó, Péter mosolyogva hallgatta nejét és néha helyeselt.
Lefekvés után sem hagyták őket elaludni a gondolatok, melyek mélyen a múltban gyökereztek, ám a jövő építésére késztették mindkettőjüket...
Többéves házasság után derült ki, hogy hiába áhítoznak közös gyermekre. Nagyon szerették egymást, így az árvaházhoz folyamodtak.
Azon a sorsdöntően emlékezetes reggelen boldogan igyekeztek mózeskosárral és egyebekkel az árvaházba a három hónapos Krisztikéért, akit addig még nem is láttak. Éva igazi anyai boldogsággal ölelte a keblére. Rögtön a szívébe zárta, azóta is édesanyaként szereti.
Péter a csöppnyi kis jószágot kezdetben a felesége iránti szeretettől vezérelve fogadta a szívébe, később a kislány ragaszkodó szeretetével ott fő helyet vívott ki magának.
Az árvaházban a gyermekgondozónő öltöztette át a kislányt az intézeti ruhából a sajátjába, közben szünet nélkül beszélt hol a nevelőanyához, hol a gyereknek gügyögött. Többek között azt mondta: – no látod, hiába telt el három hónap, még mindig meg kell néznem a karszalagodat, mert nem tudom,hogy melyik is vagy!
Hogy érti ezt? – kérdezte Éva.
Hát nem tudják, hogy ők ketten voltak, két teljesen egyforma ikerkislány. A másikat tegnap vitték el innen egy 6 km-re fekvő faluba.
Éva szeretett volna többet megtudni, de a lány elzárkózott. Azt mondta, felejtsék el amit mondott, mert ez az állásába kerülhet.
Péter magánnyomozásba kezdett, megtalálta a babát. Meggyőződhetett arról, hogy valóban két teljesen egyforma babát vittek ki az árvaházból és mind a kettő rendes, szerető családba került. Egy ismerősön keresztül néha érdeklődtek a másik kislányról és néhány hónapja tudták meg, hogy bizony már nem jól alakul a sorsa. Péter ötlete volt a búcsúba menés és ez jobban sikerült, mint gondolták.
Mikor Krisztit közel tíz éve magukhoz vették, egy másik faluba költöztek, így szándékuknak megfelelően titok maradt a valódi kapcsolatuk...
Kriszti meghívó levelére gyorsan érkezett válasz Erikától, melyben vasárnap ebédre várják őket és utána megbeszélik a továbbiakat...
A két kislány hétfőn reggel már közös szobában ébredt Krisztiéknél. Nagyon megértették egymást és leírhatatlanul vidámak és boldogok voltak. Velük örültek a felnőttek is.
Erika nevelő szüleitől nem érkezett semmi hír. A kirándulásukról küldött két képeslapra sem reagáltak.
Éva ötlete alapján elhatározták, hogy augusztus 18-án, Ilka néni névnapján ellátogatnak hozzájuk. Ezt meg is tették. Ilka néni egyedül volt otthon. Meglepődött, de barátságosan fogadta őket. Örült a névnapi ajándéknak, Erika köszöntőjétől könnyekig meghatódott. Ez teljesen zavarba hozta az egyébként katonás természetű asszonyt. Gyorsan meg is súgta Évának, hogy nála ez a nagy elérzékenyülés annak tudható be, hogy babát vár. Éva és Péter jelentőségteljesen egymásra néztek. Úgy érezték elérkezett az ő nagy pillanatuk.
Mikor a gyerekek kimentek labdázni, kertelés nélkül elmondták, hogy tíz éve szeretnék az ikreket együtt, egy családon belül nevelni és most, hogy Ilka anyai örömök elé néz, úgy érzik, ennek többé nem lehet akadálya. Természetesen Erikát bármikor láthatják akár itt, akár az új otthonában. Nem áll szándékukban Erika szívéből a gyermekkorát kitörölni. Ilka a vártnál is kedvezőbben állt hozzá a témához. Azt is megígérte, hogy beszél a férjével...
Szeptemberben Erikát már oda íratták be iskolába, ahová Kriszti eddig is járt, örömmel vette tudomásul, hogy Éva néni és Péter bácsi őt örökbe fogadják.
Látszólag minden szépen alakult, azonban Éva csak most gyötrődött igazán. Panaszkodott a férjének: – tudod Péterkém, bármelyik ujjamat harapom meg mindegyik fáj. Nem tudom mitévő legyek! Ha tovább titkolózunk, úgy érzem Erika ellen vétkezünk. Ha elmondjuk az igazat, akkor Krisztikének teszünk rosszat. Szeretném, ha az örökbefogadástól a kislányok tiszta lappal indulhatnának, mint igazi testvérek.
Péter azt tanácsolta várjanak, a hivatalos ügyek még elhúzódnak egy ideig és az idő már sokszor segített a problémák megoldásában.
Teltek-múltak a hetek és állandóan együtt volt a két kislány, úgy az iskolában, mint azonkívül. Már megszokták az emberek megjegyzéseit. Az idegenek általában azt mondták: – de helyesek ezek az ikerlányok. És az ismerősök: – ha ikrek lennének, sem lehetne köztük nagyobb a hasonlóság...
Közeledett a karácsony, Erika és Kriszti szorgalmasan készítették a szülők részére a meglepetést, egy-egy keresztöltéses kis terítőcskét hímeztek nekik. Gyakran a szobájukba vonultak és örökké sugdolóztak, egyértelműen boldogok voltak...
Az iskolában egy takarító néni mindig nagyon megnézte őket. Decemberben az egyik tanítási napon, mikor indultak haza az iskolából, hozzájuk szegődött. Mondta, hogy három éve ismeri az egyiküket és nem érti, hogyan lettek most ketten. Erika elmondta, hogy árvaházból került a Zsuzsi néniékhez, most pedig ide. További faggatással a takarító néni megtudta, hogy egy közeli város kórházában születtek mind a ketten és ugyanazon a napon. Furcsa – hajtogatta – mondhatnám, nagyon furcsa! Egyébként nekem van egy nagyon érdekes történetem. Tíz éve én ugyan ennek a városnak az árvaházában dolgoztam, amikor két kis ikerlányt vittek ki onnan, az egyiket oda ahol a te Zsuzsi nénid lakott, a másikat pedig innen egy 3 km-re lévő faluba. Ti is ennyi idősek vagytok, hát ez igazán érdekes!
A kislányokat ez a beszélgetés alaposan összezavarta. Az arcocskákról lehervadt a mosoly állandóan csak összedugták a fejecskéiket és sugdolóztak, de nem úgy mint eddig.
Éva észrevette a változást, rosszat sejtett, de úgy érezte nincs bátorsága rákérdezni, pedig a szorongás egyre fokozódott benne. Néhány nap telt el így. Egyik délután Kriszti halk, fátyolos hangon megkérdezte: – mióta lakunk mi itt ebben a házban? Tizedik éve – felelt Éva. És előtte hol laktunk? – érdeklődött tovább a kislány. Innen 3 km-re egy faluban – volt a válasz. Akkor a takarító néninek igaza van! – mondták egyszerre a lányok és az összetartozásukat jelképezve szipogva összeölelkeztek.
Éva szelíd unszolására azután a saját kis gondolataikat is beleszőve, elmondták a takarító nénitől hallottakat.
Évát ez mélységesen megdöbbentette, az elbeszélés alatt a feszültség benne a tetőpontra hágott. Majd átvillant az agyán, hogy ezt egyszer úgyis meg kellett mondani és ő ezt akarta is. Most tulajdonképpen a következmények ugyan még rejtve vannak, de a titok már nem titok többé, a probléma megoldódott. Hirtelen megkönnyebbülést érzett, a szorító bilincs lepattant a lelkéről.
Összeszedte magát és nagyon szelíden megszólalt: – igen, igazat mondott a takarító néni, ti valóban testvérek vagytok. – Ezután mindent őszintén elmondott a két örökbefogadás körülményeiről. Majd így folytatta: – csak azt mondom még nektek, hogy úgy a férjemet, mint engem minden veletek kapcsolatos cselekedetünkben mindenkor a szeretet vezérelt. Tíz éve azon fáradozunk, hogy a szétválasztott testvéreket egyesítsük és igazi, édes szülőként együtt nevelhessük őket!
Hirtelen iszonyú fáradtságot érzett, a fotelban hátradőlt és zokogásba tört ki. Az ikrek azonnal ott teremtek. Csókolgatták, becézgették simogatták és édesanyucikának szólítgatták! Így talált rájuk Péter, az édesapucika!
A négytagú kis család felszabadult, igaz boldogsággal készült, a csodálatos ajándék birtokában a szeretet ünnepére, a karácsonyra.
Kiss Lászlóné
Forrás
A körtefa története
Szeretem a növényeket, fákat, virágokat és a többieket,
Azért gondozom a kertet, hogy nekik otthont teremthessek.
Igyekszem megérteni őket, a hangtalanul szenvedőket,
Sokkal több az ellenségük, mint aki törődik velük.
Nézzük például a fákat, nekik mennyi minden árthat,
Ha mi védelmezzük őket, biztosítjuk a jövőnket.
A kártékony férgek rágják gyökerét, törzsét, ágát,
Ha tehetik elpusztítják a termését, lombját, virágját.
A betegségek is ezt teszik, a vámot a gyümölcsből szedik,
S ha teret engedünk nekik, az egész fát is tönkre teszik.
Figyeljünk a sok természeti csapásra, főként az aszályra,
Ha nem locsolunk eleget, akkor is a kipusztulás fenyeget.
Mikor a szélvihar a fákat tépázza, vadul cibálva a termést lerázza,
Törnek az ágak,gyökerek szakadnak, örülnek, ha végre vége a viharnak.
Nyáron a tűző nap is sokat árthat, a fa kiszáradhat,vagy hőgutát kaphat,
Bárminek nevezzük, a lényeg csak egy, a kertben a fa egyre kevesebb.
Azután a dermesztő hideg tél is jócskán részt vesz a rombolásba',
Óriási erőt képvisel, a jéggé duzzadt nedvesség repesztő hatása.
Az éhes erdei, mezei vadak lerágják, megsebzik a kérgüket,
Milyen kár, hogy csak az állatok nyalhatják sebüket!
És a fák mindezt szótlanul tűrik, a kártevőket ők el nem űzik,
Mozdulatlanul állnak és nekünk kellemes árnyékkal szolgálnak.
Mi próbáljuk megérteni őket, pusztítjuk, űzzük a kártevőket,
Gondozzuk, védelmezzük a fákat, jutalmul terméssel ellátnak.
Szívesen mellőznék a fák, a téli sószórásból származó káros hatást,
Az autókból áramló kipufogó gáz, is akadályozza az életben maradást.
Pedig ők őszintén harcolnak a létért, sokat tesznek a tiszta levegőért,
Szorgosan beszívják a széndioxidot és kifelé nyitják az oxigén csapot
Most egy történetet mondok el a kedvenc körte fámról,
Ez több éve játszódik és mese a javából:
A kis facsemetét mi magunk ültettük,
Gondoztuk, tápláltuk buzgón védelmeztük.
Szép fa lett idővel, de termést nem hozott,
Ő mindent megkapott, de semmit sem adott.
Egy őszi napon a fa előtt álltunk,
Férjem azt mondta: „körtefa kivágunk”,
Én megsimogattam a szegény fán a kérget
És csak annyit mondtam: „várjunk még egy évet”.
Tavasszal a szép, formás körtefa
Hófehér menyasszonyi ruháját felvette,
Csodálatos nászindulót számára
Sok száz apró méhecske zümmögte.
A körtefa pompázott a tömérdek virágtól,
Szinte megszédültem édes illatától.
És beköszöntött az ősz a körte beérett,
Alig győztük szedni,mert két mázsa termés lett.
Az évek egyre teltek és körte mindig termett,
Hol több, hol kevesebb a család épp eleget ehetett.
Azonban baj azért volt, senki sem szívesen majszolt,
A gyümölcs teljesen vízízű, nem édes zamatos, jó ízű.
Ismét virágba borult a körtefa az idén tavasszal,
Vidáman köröztek a méhecskék óriási zajjal.
Gyümölcsöt őszre a fa újra sokat ígért,
De ha nincs jó minőség, ugyan miért?
Egy alkalommal szintén a fa előtt álltunk,
Mit virágpompájában őszintén csodáltunk,
Ezúttal én mondtam, azt hiszem elválunk,
Mert már unom, hogy rossz körtét kajáljunk..
És halljatok csodát, mert ez bizony nem más,
A körtefánál ismét megnyilvánult az élni akarás,
Olyan gyümölcsöt termett, festeni sem lehetne szebbet,
Továbbá olyan jót, hogy kívánni sem lehetne jobbat.
Odamentem a körtefához és szépen megkértem,
Amit tavasszal mondtam, bocsássa meg nékem,
Az egyik ágán leveleit meg is simogattam,
Hogy megbántam, ami tettem ezzel is tudattam.
A kedves, jó körtefa ezt is megértette
Mi több, barátjává fogadott,
Az általam megsimogatott leveleket megtartotta,
Míg minden mást, ősszel lehullatott.
Kiss Lászlóné
Forrás
Azért gondozom a kertet, hogy nekik otthont teremthessek.
Igyekszem megérteni őket, a hangtalanul szenvedőket,
Sokkal több az ellenségük, mint aki törődik velük.
Nézzük például a fákat, nekik mennyi minden árthat,
Ha mi védelmezzük őket, biztosítjuk a jövőnket.
A kártékony férgek rágják gyökerét, törzsét, ágát,
Ha tehetik elpusztítják a termését, lombját, virágját.
A betegségek is ezt teszik, a vámot a gyümölcsből szedik,
S ha teret engedünk nekik, az egész fát is tönkre teszik.
Figyeljünk a sok természeti csapásra, főként az aszályra,
Ha nem locsolunk eleget, akkor is a kipusztulás fenyeget.
Mikor a szélvihar a fákat tépázza, vadul cibálva a termést lerázza,
Törnek az ágak,gyökerek szakadnak, örülnek, ha végre vége a viharnak.
Nyáron a tűző nap is sokat árthat, a fa kiszáradhat,vagy hőgutát kaphat,
Bárminek nevezzük, a lényeg csak egy, a kertben a fa egyre kevesebb.
Azután a dermesztő hideg tél is jócskán részt vesz a rombolásba',
Óriási erőt képvisel, a jéggé duzzadt nedvesség repesztő hatása.
Az éhes erdei, mezei vadak lerágják, megsebzik a kérgüket,
Milyen kár, hogy csak az állatok nyalhatják sebüket!
És a fák mindezt szótlanul tűrik, a kártevőket ők el nem űzik,
Mozdulatlanul állnak és nekünk kellemes árnyékkal szolgálnak.
Mi próbáljuk megérteni őket, pusztítjuk, űzzük a kártevőket,
Gondozzuk, védelmezzük a fákat, jutalmul terméssel ellátnak.
Szívesen mellőznék a fák, a téli sószórásból származó káros hatást,
Az autókból áramló kipufogó gáz, is akadályozza az életben maradást.
Pedig ők őszintén harcolnak a létért, sokat tesznek a tiszta levegőért,
Szorgosan beszívják a széndioxidot és kifelé nyitják az oxigén csapot
Most egy történetet mondok el a kedvenc körte fámról,
Ez több éve játszódik és mese a javából:
A kis facsemetét mi magunk ültettük,
Gondoztuk, tápláltuk buzgón védelmeztük.
Szép fa lett idővel, de termést nem hozott,
Ő mindent megkapott, de semmit sem adott.
Egy őszi napon a fa előtt álltunk,
Férjem azt mondta: „körtefa kivágunk”,
Én megsimogattam a szegény fán a kérget
És csak annyit mondtam: „várjunk még egy évet”.
Tavasszal a szép, formás körtefa
Hófehér menyasszonyi ruháját felvette,
Csodálatos nászindulót számára
Sok száz apró méhecske zümmögte.
A körtefa pompázott a tömérdek virágtól,
Szinte megszédültem édes illatától.
És beköszöntött az ősz a körte beérett,
Alig győztük szedni,mert két mázsa termés lett.
Az évek egyre teltek és körte mindig termett,
Hol több, hol kevesebb a család épp eleget ehetett.
Azonban baj azért volt, senki sem szívesen majszolt,
A gyümölcs teljesen vízízű, nem édes zamatos, jó ízű.
Ismét virágba borult a körtefa az idén tavasszal,
Vidáman köröztek a méhecskék óriási zajjal.
Gyümölcsöt őszre a fa újra sokat ígért,
De ha nincs jó minőség, ugyan miért?
Egy alkalommal szintén a fa előtt álltunk,
Mit virágpompájában őszintén csodáltunk,
Ezúttal én mondtam, azt hiszem elválunk,
Mert már unom, hogy rossz körtét kajáljunk..
És halljatok csodát, mert ez bizony nem más,
A körtefánál ismét megnyilvánult az élni akarás,
Olyan gyümölcsöt termett, festeni sem lehetne szebbet,
Továbbá olyan jót, hogy kívánni sem lehetne jobbat.
Odamentem a körtefához és szépen megkértem,
Amit tavasszal mondtam, bocsássa meg nékem,
Az egyik ágán leveleit meg is simogattam,
Hogy megbántam, ami tettem ezzel is tudattam.
A kedves, jó körtefa ezt is megértette
Mi több, barátjává fogadott,
Az általam megsimogatott leveleket megtartotta,
Míg minden mást, ősszel lehullatott.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 8., hétfő
Lexi a kis vizsla
Gáborkának nagyon régi vágya,
Hogy legyen egy kis kutyája,
A szülők soká ellenkeztek,
De végül mégis csak engedtek.
A kis eb egy dobozban érkezett
Az ijedtségtől éppen hogy csak létezett,
Kicsi szíve nyugtalanul kalimpált
A négy lába reszketett, ahogyan állt.
A négy testvér szánalommal figyelte,
Hogy milyen félős egy kiskutya csemete,
Szeretettel dédelgették, becézték,
Nyugtatgatták, etették és nevelték.
Lexike egy négy hetes kis vizsla,
Mindössze csak egy kilogramm a súlya,
Nem látszik más, csak két lógó nagy füle,
És homlokán a vizsla redők serege.
Amíg kicsi, az előszobában lakik,
Szőrme darab a nappali, mert ez a sikk,
Éjszakára egy bélelt doboz szolgál
Benne Lexi édesdeden szunyókál.
A kis vizsla a gyomrát nagyon szereti
Amit neki tálalnak, mind megeszi,
Az edényét szép tisztára kinyalja, majd
Reszkető inakkal imbolyog a sarokba.
Étkezésnél láthatóan gyarapszik
A kis hasa szélesen kitolakszik,
A gyerekek azt mondják, hogy Lexike
Evés után nem kutya, inkább körte.
Szobatisztaság, nála még csak fogalom
Amerre sétál, hol egy tócsa, hol halom,
Ám a vackát bármennyire figyelik
Nem piszkolja, hanem ő ott csak lakik.
A lényeg az, hogy Gáborka lett a gazdi
Ez a cím őt sok mindenre serkenti,
Nem csökkenhet tanulmányi átlaga
Sem az edzés gyakorisága és tartama.
A kutya tartás gondot ró a gazdira
Sétáltatás, nevelés, az jó munka,
Ám mindennek van sötét árnyék oldala
A tisztán tartás már ide van besorolva.
Péter, Gergely és a kicsi Zoltán
Folyton mondogatják: „jer ide Lexókám!”
Megmutatták neki a tengeri malacot, mire
Mind a kettő majdnem szívbajt kapott.
Csodálatosan szép volt az ősz
Ezer-kilencszázkilencvenben,
Ennek emlékére született a következő,
Izgalmakban bővelkedő, kis tanmese.
A kellemes novemberi tavaszból
Részét egyaránt kiveszi,
Gábor, Péter, Gergely, Zoltán,
És természetesen a kis Lexi.
Vasárnap a Duna partját látogatják
Ezúttal ők mind az öten,
S ott játszanak, hancúroznak
Boldogan és önfeledten.
A futkározó, ugrándozó pajtásokat
Lexi vígan utánozza,
Ha énekelnek, kiabálnak
Sok kis vakkantás rá a válasza.
De hamarosan rádöbben kis buksi feje,
Hogy itt a játék más, mint otthon,
Most csak pajtásként bánnak vele
Míg otthon mindig ő a központ.
Hogy kiesett a fontos szerepkörből
Ez egy cseppet sincs ínyére,
Még nem tudja mitévő, legyen
Csak lázadozik kutyavére.
Csaholása már nem hallik
Farkát lába közé húzza,
Feje majd a földet éri
Így indul el, s nem néz vissza.
Fázós szomorúsággal ballag haza
A nagy forgalommal is dacolva,
Részben a kutya hűség hajtja
Részben a vágy, hogy valaki felkarolja.
Anya döbbenten fogadja
A botorkáló kis jószágot,
Ölbe kapja, betakarja
A kis állat most már boldog.
Ezalatt a Duna parton
Szörnyű nagy a kétségbeesés,
Vízparton és a bokrok alján
Egyaránt folyik az eb keresés.
Sok gyermek torok harsogja
A kis Lexi nevét,
A tavaszias lágy fuvallat is ezt
Szárnyára kapva viszi szerteszét.
A napocska is kíváncsian előbukkan
Tornyosuló felhő párnáit félre teszi,
Árnyat űzve, kukucskálgat
De a kis vizslát ö sem leli.
Az eredménytelen hajsza után
Haza indul a kis csapat,
A szemekben fájdalom tüze ég
A jó kedvnek nyoma sem maradt.
Csak a cipők kopognak a kövezeten
A szava mindegyiknek elakadt,
Közös gondolat viszi őket,
Anyával közölni bajukat.
A jó anya, a mindenható, gyógyírt
Mindenkor, mindenre talál,
Hogy mi lesz, még nem tudni, de
Szívük mélyén, dereng egy reménysugár.
Haza érkezve benyitnak
És nem hisznek a szemüknek,
Anya és a kis Lexi
Rögtön elébük sietnek.
Minden jó, ha jó a vége
Megkönnyebbül a kis csapat,
Anya, gyermek és a kis kutya örül
Bár nem találnak rá szavakat.
Kiss Lászlóné
Forrás
Hogy legyen egy kis kutyája,
A szülők soká ellenkeztek,
De végül mégis csak engedtek.
A kis eb egy dobozban érkezett
Az ijedtségtől éppen hogy csak létezett,
Kicsi szíve nyugtalanul kalimpált
A négy lába reszketett, ahogyan állt.
A négy testvér szánalommal figyelte,
Hogy milyen félős egy kiskutya csemete,
Szeretettel dédelgették, becézték,
Nyugtatgatták, etették és nevelték.
Lexike egy négy hetes kis vizsla,
Mindössze csak egy kilogramm a súlya,
Nem látszik más, csak két lógó nagy füle,
És homlokán a vizsla redők serege.
Amíg kicsi, az előszobában lakik,
Szőrme darab a nappali, mert ez a sikk,
Éjszakára egy bélelt doboz szolgál
Benne Lexi édesdeden szunyókál.
A kis vizsla a gyomrát nagyon szereti
Amit neki tálalnak, mind megeszi,
Az edényét szép tisztára kinyalja, majd
Reszkető inakkal imbolyog a sarokba.
Étkezésnél láthatóan gyarapszik
A kis hasa szélesen kitolakszik,
A gyerekek azt mondják, hogy Lexike
Evés után nem kutya, inkább körte.
Szobatisztaság, nála még csak fogalom
Amerre sétál, hol egy tócsa, hol halom,
Ám a vackát bármennyire figyelik
Nem piszkolja, hanem ő ott csak lakik.
A lényeg az, hogy Gáborka lett a gazdi
Ez a cím őt sok mindenre serkenti,
Nem csökkenhet tanulmányi átlaga
Sem az edzés gyakorisága és tartama.
A kutya tartás gondot ró a gazdira
Sétáltatás, nevelés, az jó munka,
Ám mindennek van sötét árnyék oldala
A tisztán tartás már ide van besorolva.
Péter, Gergely és a kicsi Zoltán
Folyton mondogatják: „jer ide Lexókám!”
Megmutatták neki a tengeri malacot, mire
Mind a kettő majdnem szívbajt kapott.
Csodálatosan szép volt az ősz
Ezer-kilencszázkilencvenben,
Ennek emlékére született a következő,
Izgalmakban bővelkedő, kis tanmese.
A kellemes novemberi tavaszból
Részét egyaránt kiveszi,
Gábor, Péter, Gergely, Zoltán,
És természetesen a kis Lexi.
Vasárnap a Duna partját látogatják
Ezúttal ők mind az öten,
S ott játszanak, hancúroznak
Boldogan és önfeledten.
A futkározó, ugrándozó pajtásokat
Lexi vígan utánozza,
Ha énekelnek, kiabálnak
Sok kis vakkantás rá a válasza.
De hamarosan rádöbben kis buksi feje,
Hogy itt a játék más, mint otthon,
Most csak pajtásként bánnak vele
Míg otthon mindig ő a központ.
Hogy kiesett a fontos szerepkörből
Ez egy cseppet sincs ínyére,
Még nem tudja mitévő, legyen
Csak lázadozik kutyavére.
Csaholása már nem hallik
Farkát lába közé húzza,
Feje majd a földet éri
Így indul el, s nem néz vissza.
Fázós szomorúsággal ballag haza
A nagy forgalommal is dacolva,
Részben a kutya hűség hajtja
Részben a vágy, hogy valaki felkarolja.
Anya döbbenten fogadja
A botorkáló kis jószágot,
Ölbe kapja, betakarja
A kis állat most már boldog.
Ezalatt a Duna parton
Szörnyű nagy a kétségbeesés,
Vízparton és a bokrok alján
Egyaránt folyik az eb keresés.
Sok gyermek torok harsogja
A kis Lexi nevét,
A tavaszias lágy fuvallat is ezt
Szárnyára kapva viszi szerteszét.
A napocska is kíváncsian előbukkan
Tornyosuló felhő párnáit félre teszi,
Árnyat űzve, kukucskálgat
De a kis vizslát ö sem leli.
Az eredménytelen hajsza után
Haza indul a kis csapat,
A szemekben fájdalom tüze ég
A jó kedvnek nyoma sem maradt.
Csak a cipők kopognak a kövezeten
A szava mindegyiknek elakadt,
Közös gondolat viszi őket,
Anyával közölni bajukat.
A jó anya, a mindenható, gyógyírt
Mindenkor, mindenre talál,
Hogy mi lesz, még nem tudni, de
Szívük mélyén, dereng egy reménysugár.
Haza érkezve benyitnak
És nem hisznek a szemüknek,
Anya és a kis Lexi
Rögtön elébük sietnek.
Minden jó, ha jó a vége
Megkönnyebbül a kis csapat,
Anya, gyermek és a kis kutya örül
Bár nem találnak rá szavakat.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 7., vasárnap
Szeressük egymást gyerekek
Kellemes tavaszi nap volt. A kertekben már virágzásnak indultak a mandulafák. A verebek vidáman csicseregve hordták a fészekrakás kellékeit. Kora délután volt, a családi házakkal szegélyezett egyenes utca Csipke Rózsika álmát aludta. Olyan volt, mintha mindenki elköltözött volna. Most egy hórihorgas fiú jelent meg az utca végén. Ráérősen jött, aktatáskáját lóbálva. Megállt az egyik modern családi ház előtt és becsengetett. Hamarosan megcsikordult a kapuhoz vezető kavicsos út, egy mosolygós, középkorú nő siető léptei alatt.
Jókor érkeztél Ferikém, – kiáltotta – éppen most készült el az ebéd.
Az nagyon jó anyukám, mert szörnyen éhes vagyok – volt a válasz.
Ebéd után a fiú rögtön a szobájába vonult tanulni, mert vészesen közeledett az érettségi ideje. Anyja az udvari fekvésű konyhában foglalatoskodott, mikor a csengő megszólalt. Két hosszú csengetés. Ki lehet az? – tűnődött az asszony.– Gyorsan kezet mosott és ment kaput nyitni. Nem látott ott senkit. Kinézett az utcára és akkor vette észre, hogy a kapu előtt egy Mózes kosár van és benne egy alvó csecsemő. A baba takarójára tűzve egy fehér papírlap a következő felirattal: „KISS FERENC részére” – és a pontos cím.
Te Úristen – mondta félhangosan az asszony – a cím szerint jó helyre jöttél, csakhogy itt két Kiss Ferenc lakik, úgy látszik, azt nem tudta az illető.
Ijedten körülnézett, majd gyors léptekkel bevitte a házba a szokatlan csomagot. Leült melléje, nézte a békésen szendergő, ártatlan kis jószágot. Nem tudott gondolkozni, szinte lebénult az agya. Hosszú idő múlva nagyon lassan visszatértek a gondolatai és lázas örvénylésbe kezdtek. – Vajon ki az apa? – A férj, vagy a gyerek? – Mindegyik megrázó lenne, de melyiktől szenvedne kevésbé? – Nem tudta eldönteni. Egyre az foglalkoztatta, hogy tévedés lehet az egész. Egyikükről sem tudta volna, ezt a dolgot feltételezni. A férjét feltétlen hűségesnek, a fiát pedig még gyereknek hitte és ebben ez az esemény sem tudta megingatni.
Behívta a fiút és kedélyesen mondta neki: nézd Ferikém, mit hoztak neked.
A kamasz értetlenül bámult a csecsemőre, majd viccelődve kérdezte – anya ez igazi, mond honnan szerezted? Csak nem kistestvéremnek szántad?
Az anya komolyra fordította a szót: – kis fiam, mond meg őszintén, van valami közöd ehhez a kis jövevényhez? – A gyerek rémülten szabadkozott és sürgősen visszament a szobájába. Az anya biztosra vette, hogy igazat mond. Ezután száraz, égő szemekkel és görcsbe rándult gyomorral várta haza a párját.
Mire a családfő hazaérkezett, Karolin már tudta, hogy egy kb. három hónapos, jól ápolt, kisfiú van a kosárban. Mikor a férjének megmutatta, az határozottan meglepődött, a szava is elakadt. De rövidesen összeszedte magát, keserűen felnevetett és megszólalt:
Szóval már itt tartunk, nem korai ez egy kicsit? Így, minden előzetes nélkül ki vagyunk nevezve nagyszülőknek?
De Feri, a gyerek nem tud semmiről!
Nos, akkor majd én beszélek vele!– mondta az apa és bement a fiához.
Karolin magába roskadva ült a fotelban és igyekezett a könnyeit visszatartani. Ő úgy érezte, nagyon sok idő telt el, mire az ajtó kinyílt és bejött a két férfi. A fiú lehorgasztott fejjel közeledett, megállt az anyja előtt, szemeit a padlóra sütve, kisfiúsan síri, szorongó hangon mondta: – anyukám, bocsáss meg, nem mondtam neked igazat, az enyém ez a gyerek, de kérlek, többet ne kérdezz! – Megfordult és kiment a szobából.
A férj azt tanácsolta: – most olyan feladatot kaptak, amit nehéz megemészteni, aludjanak rá néhányat és akkor könnyebben át tudják majd gondolni.
Karolinban azonnal felébredt a nagyanyai ösztön. Vég nélkül babusgatta a kisfiút, csak most vette észre igazán, hogy milyen „formás és szép kisgyerek”. Elrohant különböző boltokba és alaposan bevásárolt. Berendezett egy gyerekszobát, így átalakult az egész lakás.
Azt kérte, hogy Ferike egyenlőre mindenből maradjon ki, neki most csak az érettségire és a tovább tanulásra legyen gondja. Javasolta a férjének, hogy a kisfiút ők fogadják örökbe, titokba tartva az apa kilétét, így nem teszik tönkre Ferike jövőjét. A férj mindent helyeselt, mindenbe beleegyezett. Vállalta, hogy Ferikével is mindent megbeszél.
A javaslatok valósággá váltak, Zolika, ifjú Kiss Ferenc öccse lett és az egész család szeme fénye.
Telt-múlt az idő, Zolika már tíz éves volt, mikor egy osztálytársa meghívta a születésnapi zsúrjára. A család többi tagja otthon tartózkodott. Csengettek. Karolin ment ajtót nyitni. Egy negyvenöt év körüli, tokás, szeplős nő kért bebocsátást, mert a kisfiát szeretné látni. Az asszony vitába szállt vele, nem akarta beengedni, nem akarta, hogy a gyerek nyugalmát megzavarja.
A hangzavarra a férfiak is kijöttek.
Az anya a fiához fordult – Édes fiam, mond hova tetted a szemedet, mikor ezzel a nővel kikezdtél?
Mire a nő felháborodva megszólalt – ugyan hölgyem, én nem is ismerem a fiatalurat, csak az apját!
Kiss Lászlóné
Forrás
Jókor érkeztél Ferikém, – kiáltotta – éppen most készült el az ebéd.
Az nagyon jó anyukám, mert szörnyen éhes vagyok – volt a válasz.
Ebéd után a fiú rögtön a szobájába vonult tanulni, mert vészesen közeledett az érettségi ideje. Anyja az udvari fekvésű konyhában foglalatoskodott, mikor a csengő megszólalt. Két hosszú csengetés. Ki lehet az? – tűnődött az asszony.– Gyorsan kezet mosott és ment kaput nyitni. Nem látott ott senkit. Kinézett az utcára és akkor vette észre, hogy a kapu előtt egy Mózes kosár van és benne egy alvó csecsemő. A baba takarójára tűzve egy fehér papírlap a következő felirattal: „KISS FERENC részére” – és a pontos cím.
Te Úristen – mondta félhangosan az asszony – a cím szerint jó helyre jöttél, csakhogy itt két Kiss Ferenc lakik, úgy látszik, azt nem tudta az illető.
Ijedten körülnézett, majd gyors léptekkel bevitte a házba a szokatlan csomagot. Leült melléje, nézte a békésen szendergő, ártatlan kis jószágot. Nem tudott gondolkozni, szinte lebénult az agya. Hosszú idő múlva nagyon lassan visszatértek a gondolatai és lázas örvénylésbe kezdtek. – Vajon ki az apa? – A férj, vagy a gyerek? – Mindegyik megrázó lenne, de melyiktől szenvedne kevésbé? – Nem tudta eldönteni. Egyre az foglalkoztatta, hogy tévedés lehet az egész. Egyikükről sem tudta volna, ezt a dolgot feltételezni. A férjét feltétlen hűségesnek, a fiát pedig még gyereknek hitte és ebben ez az esemény sem tudta megingatni.
Behívta a fiút és kedélyesen mondta neki: nézd Ferikém, mit hoztak neked.
A kamasz értetlenül bámult a csecsemőre, majd viccelődve kérdezte – anya ez igazi, mond honnan szerezted? Csak nem kistestvéremnek szántad?
Az anya komolyra fordította a szót: – kis fiam, mond meg őszintén, van valami közöd ehhez a kis jövevényhez? – A gyerek rémülten szabadkozott és sürgősen visszament a szobájába. Az anya biztosra vette, hogy igazat mond. Ezután száraz, égő szemekkel és görcsbe rándult gyomorral várta haza a párját.
Mire a családfő hazaérkezett, Karolin már tudta, hogy egy kb. három hónapos, jól ápolt, kisfiú van a kosárban. Mikor a férjének megmutatta, az határozottan meglepődött, a szava is elakadt. De rövidesen összeszedte magát, keserűen felnevetett és megszólalt:
Szóval már itt tartunk, nem korai ez egy kicsit? Így, minden előzetes nélkül ki vagyunk nevezve nagyszülőknek?
De Feri, a gyerek nem tud semmiről!
Nos, akkor majd én beszélek vele!– mondta az apa és bement a fiához.
Karolin magába roskadva ült a fotelban és igyekezett a könnyeit visszatartani. Ő úgy érezte, nagyon sok idő telt el, mire az ajtó kinyílt és bejött a két férfi. A fiú lehorgasztott fejjel közeledett, megállt az anyja előtt, szemeit a padlóra sütve, kisfiúsan síri, szorongó hangon mondta: – anyukám, bocsáss meg, nem mondtam neked igazat, az enyém ez a gyerek, de kérlek, többet ne kérdezz! – Megfordult és kiment a szobából.
A férj azt tanácsolta: – most olyan feladatot kaptak, amit nehéz megemészteni, aludjanak rá néhányat és akkor könnyebben át tudják majd gondolni.
Karolinban azonnal felébredt a nagyanyai ösztön. Vég nélkül babusgatta a kisfiút, csak most vette észre igazán, hogy milyen „formás és szép kisgyerek”. Elrohant különböző boltokba és alaposan bevásárolt. Berendezett egy gyerekszobát, így átalakult az egész lakás.
Azt kérte, hogy Ferike egyenlőre mindenből maradjon ki, neki most csak az érettségire és a tovább tanulásra legyen gondja. Javasolta a férjének, hogy a kisfiút ők fogadják örökbe, titokba tartva az apa kilétét, így nem teszik tönkre Ferike jövőjét. A férj mindent helyeselt, mindenbe beleegyezett. Vállalta, hogy Ferikével is mindent megbeszél.
A javaslatok valósággá váltak, Zolika, ifjú Kiss Ferenc öccse lett és az egész család szeme fénye.
Telt-múlt az idő, Zolika már tíz éves volt, mikor egy osztálytársa meghívta a születésnapi zsúrjára. A család többi tagja otthon tartózkodott. Csengettek. Karolin ment ajtót nyitni. Egy negyvenöt év körüli, tokás, szeplős nő kért bebocsátást, mert a kisfiát szeretné látni. Az asszony vitába szállt vele, nem akarta beengedni, nem akarta, hogy a gyerek nyugalmát megzavarja.
A hangzavarra a férfiak is kijöttek.
Az anya a fiához fordult – Édes fiam, mond hova tetted a szemedet, mikor ezzel a nővel kikezdtél?
Mire a nő felháborodva megszólalt – ugyan hölgyem, én nem is ismerem a fiatalurat, csak az apját!
Kiss Lászlóné
Forrás
Minek nevezzelek
1944. február 5-dikét mutatott a naptár, a fővárosban – mint mindenütt – teljes volt a sötétség. Ez akkor a háborús viszonyok miatt természetes volt. Minden ablakra este felrakták a sötétítő kereteket és reggel levették. Rendőrök járták az utcákat és becsengettek oda, ahol véletlenül kiszűrődő világosságot észleltek.
A nyolcadik kerület egy kis utcájában, egy négy emeletes házban Gizi néni volt a házmester. Ez neki hasznos foglalkozásnak bizonyult, mert a két gyermekével így otthon lehetett és mellette valamennyit még hozott is a konyhára. A férje, Béla bácsi gyárban dolgozott és szabad idejében besegített a házmesteri teendőkbe. Ilyenkor télen - este 10 órától reggel 6 óráig - zárva kellett tartani a kaput és erre az időszakra a jövő-menő lakóknak, illetve azok vendégeinek kapupénzt kellett fizetni. Gizi néniék már sötétedéskor bezárták a kaput, a lakók beleegyezésével, a nagyobb biztonság érdekében, de kapupénzt csak 10 órától szedtek.
Ezen a napon is besötétedés után, Béla bácsi kezében a kapukulccsal, kilépett a házmesteri lakásból a lépcsőházba és a kapu felé indult. A gyér világítás mellett is látta, hogy egy csomag fekszik a lépcsőházban. Visszament elemlámpáért, hogy a csomagot jól megnézhesse. Bizony elcsodálkozott, mert a csomag egy igazi, élő – de szép csendesen alvó – pólyásbaba volt. Vigyázva felemelte a kis babát és bevitte a lakásba. A kicsi nyugodtan aludt tovább.
Béla bácsi a közeli telefonfülkéből értesítette a rendőrséget a történtekről, ígéretet kapott a soron kívüli gyors intézkedésre. Gizi néni nagy gondban volt, hogy mit adjon a babának enni, ha felébred, de ez a probléma hamar megoldódott.
Rövid idő alatt megtelt a házmester lakás az együtt érző, érdeklődő lakókkal. A csöppség mikor felébredt sokan álltak körülötte, ő nagyot nyújtózkodott egy édes mosoly kíséretében. Ezzel mindenkit megigézett. Gizi néni hozzáfogott a pólya kibontásához. Először egy tele cumisüveget talált, azután 10-12 pelenka volt szépen rásimítva körben a kicsi testére és egyéb ruha darabjai is előkerültek. Minden holmija egyszerű, de ragyogóan tiszta volt. Kiderült, hogy kislány, méghozzá különleges figyelemmel - és minden kétséget kizáróan szeretettel - gondozott nagyon formás, szép kislány. Három hónaposnak saccolták. Tisztába lett téve, kapott enni, beszéltek hozzá ő szépen nyugodtan, szüntelenül mosolyogva reagált mindenre. Látszólag észre sem vette a megváltozott körülményeket.
Közben a lakótársak ki nem fogytak a találgatásokból és a hasonló eseteket tartalmazó elbeszélésekből. Mindenkinek volt valami idevágó érdekes története.
Végre megérkezett a rendőrség embere egy derűs, szimpatikus rendőr. Meghallgatta a rövid, de komoly kis történetet, melynek főszereplője máris a szívünkbe lopta magát és egy életre nyomot hagyott ott, úgy érzem mindenkiben. Feltett még néhány kérdést, mintegy firtatva, hogy esetleg a házban lakó valamelyik férfinak lehet-e szerepe abban, hogy éppen itt helyezték el a kis csomagot. Ezt senki nem tudta volna feltételezni a házban lakókról.
A rendőr elmesélte, hogy augusztus 20-án a Városligetben találtak egy kis fiút és a jegyzőkönyvbe Ligeti István néven került. Ez a kislány, mivel ma szombat van és Ágota napja, Szombat Ágota nevet veszi fel és ezzel a névvel megy az árvaházba.
Odalépett a gyermekhez és rámosolygott a kicsi ezt viszonozta. A rendőr erre azt mondta: - Végül is én találtam ezt a gyereket, így nem Szombat lesz a vezeték neve, hanem Kelemen, mint nekem, mert ha az én párom beleegyezik, én bizony ezt a mosolygós szép gyereket örökbe fogadom. Ha ez sikerül, akkor már nem kell a nevét megváltoztatni.
Azután megkérte Béla bácsit, hogy vigye el a babát a rendőrségre, mert egy fegyveres rendőr még sem járkálhat a karján egy pólyással. Villamossal mentek Béla bácsi nem győzte az utasok kíváncsiságát kielégíteni, mert nem szerette volna, ha félre értik az esetet, hogy miért visz egy bébit rendőri kísérettel.
Később sikerült megtudni, hogy Kelemen rendőr és neje valóban örökbe fogadták a kis Ágotát, akiről soha sem derült ki, hogy kicsoda valójában és hogyan került éppen ebbe a lépcsőházba.
A következő alkalommal elmesélem az egyik érdekes történetet, amit ezen a napon és ott hallottam.
Kiss Lászlóné
Forrás
A nyolcadik kerület egy kis utcájában, egy négy emeletes házban Gizi néni volt a házmester. Ez neki hasznos foglalkozásnak bizonyult, mert a két gyermekével így otthon lehetett és mellette valamennyit még hozott is a konyhára. A férje, Béla bácsi gyárban dolgozott és szabad idejében besegített a házmesteri teendőkbe. Ilyenkor télen - este 10 órától reggel 6 óráig - zárva kellett tartani a kaput és erre az időszakra a jövő-menő lakóknak, illetve azok vendégeinek kapupénzt kellett fizetni. Gizi néniék már sötétedéskor bezárták a kaput, a lakók beleegyezésével, a nagyobb biztonság érdekében, de kapupénzt csak 10 órától szedtek.
Ezen a napon is besötétedés után, Béla bácsi kezében a kapukulccsal, kilépett a házmesteri lakásból a lépcsőházba és a kapu felé indult. A gyér világítás mellett is látta, hogy egy csomag fekszik a lépcsőházban. Visszament elemlámpáért, hogy a csomagot jól megnézhesse. Bizony elcsodálkozott, mert a csomag egy igazi, élő – de szép csendesen alvó – pólyásbaba volt. Vigyázva felemelte a kis babát és bevitte a lakásba. A kicsi nyugodtan aludt tovább.
Béla bácsi a közeli telefonfülkéből értesítette a rendőrséget a történtekről, ígéretet kapott a soron kívüli gyors intézkedésre. Gizi néni nagy gondban volt, hogy mit adjon a babának enni, ha felébred, de ez a probléma hamar megoldódott.
Rövid idő alatt megtelt a házmester lakás az együtt érző, érdeklődő lakókkal. A csöppség mikor felébredt sokan álltak körülötte, ő nagyot nyújtózkodott egy édes mosoly kíséretében. Ezzel mindenkit megigézett. Gizi néni hozzáfogott a pólya kibontásához. Először egy tele cumisüveget talált, azután 10-12 pelenka volt szépen rásimítva körben a kicsi testére és egyéb ruha darabjai is előkerültek. Minden holmija egyszerű, de ragyogóan tiszta volt. Kiderült, hogy kislány, méghozzá különleges figyelemmel - és minden kétséget kizáróan szeretettel - gondozott nagyon formás, szép kislány. Három hónaposnak saccolták. Tisztába lett téve, kapott enni, beszéltek hozzá ő szépen nyugodtan, szüntelenül mosolyogva reagált mindenre. Látszólag észre sem vette a megváltozott körülményeket.
Közben a lakótársak ki nem fogytak a találgatásokból és a hasonló eseteket tartalmazó elbeszélésekből. Mindenkinek volt valami idevágó érdekes története.
Végre megérkezett a rendőrség embere egy derűs, szimpatikus rendőr. Meghallgatta a rövid, de komoly kis történetet, melynek főszereplője máris a szívünkbe lopta magát és egy életre nyomot hagyott ott, úgy érzem mindenkiben. Feltett még néhány kérdést, mintegy firtatva, hogy esetleg a házban lakó valamelyik férfinak lehet-e szerepe abban, hogy éppen itt helyezték el a kis csomagot. Ezt senki nem tudta volna feltételezni a házban lakókról.
A rendőr elmesélte, hogy augusztus 20-án a Városligetben találtak egy kis fiút és a jegyzőkönyvbe Ligeti István néven került. Ez a kislány, mivel ma szombat van és Ágota napja, Szombat Ágota nevet veszi fel és ezzel a névvel megy az árvaházba.
Odalépett a gyermekhez és rámosolygott a kicsi ezt viszonozta. A rendőr erre azt mondta: - Végül is én találtam ezt a gyereket, így nem Szombat lesz a vezeték neve, hanem Kelemen, mint nekem, mert ha az én párom beleegyezik, én bizony ezt a mosolygós szép gyereket örökbe fogadom. Ha ez sikerül, akkor már nem kell a nevét megváltoztatni.
Azután megkérte Béla bácsit, hogy vigye el a babát a rendőrségre, mert egy fegyveres rendőr még sem járkálhat a karján egy pólyással. Villamossal mentek Béla bácsi nem győzte az utasok kíváncsiságát kielégíteni, mert nem szerette volna, ha félre értik az esetet, hogy miért visz egy bébit rendőri kísérettel.
Később sikerült megtudni, hogy Kelemen rendőr és neje valóban örökbe fogadták a kis Ágotát, akiről soha sem derült ki, hogy kicsoda valójában és hogyan került éppen ebbe a lépcsőházba.
A következő alkalommal elmesélem az egyik érdekes történetet, amit ezen a napon és ott hallottam.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 6., szombat
Karcsi bácsi
A családi ház építés kellős közepén tartottunk, mikor egy fára ragasztott hirdetést vettünk észre. Ez egy burkoló anyagokat árusító, de megszűnő raktár végkiárusítását hirdette. Nekünk éppen aktuális volt ez a téma, így elmentünk megnézni. Sajnáltuk, hogy előbb nem értesültünk erről a felszámolásról, mert egyedileg tervezett és nagyon szép árut találtunk. A baj csak az volt, hogy gyakorlatilag üres volt a raktár. A választék is elég gyér volt már és a maradék készletek sem voltak számottevők. Néhány doboz csempét azért sikerült vásárolni. Találtunk egy padlóburkoló lapot, ami nagyon megtetszett. Azonban éppen csak a tényleges szükségletet fedezte, tartalék már nem volt belőle. Nagy gondban voltunk. A raktár tulajdonosa felajánlotta, hogy szükség esetén a nagybani vásárlóitól szerez nekünk egy dobozzal. Így megvettük ezt a padlólapot.
Lerakásnál is láttuk, hogy jó volt a választás, mert nagyon mutatós felület készült vele. De számolni kellett a várható anyag hiánnyal és az ezzel járó beszerzési izgalmakkal. Bármilyen ügyes is egy burkoló, mindig kerül ki a keze alól néhány törött, vagy csorba darab, amit nem lehet felhasználni. Most is ez történt.
Felhívtam hát az eladót, hogy ígéretére emlékeztessem. Kedvesen vállalta a beszerzést, erre néhány nap türelmet kért cserébe rögtön megkért, ha tudok a környéken eladó lakást gondoljak rá, mert őt érdekelné. Ha sikerül valamit intézni, majd felhív. Egyébként szólítsam nyugodtan Karcsi bácsinak.
A szomszédban volt két eladó lakás, megérdeklődtem a vonatkozó feltételeket, felírtam őket, elvittem és bedobtam a Karcsi bácsi posta ládájába.
Végre megszólalt a várva-várt telefon. Karcsi bácsi tájékoztatott, hogy meg van az anyag, nagyon nehéz volt találni, mert mindenütt elfogyott. Mondta, hogy jöjjek el, megkapom a címet, megadta a doboz árat, a többit majd nála szóban. Lediktálta a lakása címét, megjelölt egy elég kora reggeli időpontot, amit én elfogadtam. Nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra, hogy pontos legyek, mert csupán öt perce van számomra, mivel az unokájával mennek kutyát sétáltatni, ez neki mindennél fontosabb, hiszen ez a nap fénypontja.
Eddig is szimpatikusnak találtam az idős urat, de hogy ennyire szereti az unokáját, ez nálam még lényegesen emelte a tekintélyét.
Mindig erényem volt a pontosság, de most még jobban odafigyeltem. Sikerült egy negyed órával a megbeszélt időpontnál előbb érkeznem. Vártam tíz percet, azután megnyomtam a kaputelefon gombját, semmi válasz. Öt perc múlva újra csengettem, azután még kétszer, semmi reagálás. Ideges lettem, gondoltam várok még egy ideig és nagyon szomorú leszek, ha hiába jöttem és mi lesz a burkolásra váró felülettel, vagy netán burkolhatatlanná minősíthető felülettel!?
Körülbelül félóra késéssel észrevettem a közeledő Karcsi bácsit, mellette lépkedett egy német vizsla. Üdvözölt mikor meglátott, betessékelt a kapun, de nem magyarázkodott. Lifttel mentünk a második emeletre, ott volt a lakása. Egy harmonikusan berendezett, pálmákkal övezett, tágas, egymásba nyíló három szobás volt. Sarok lakás lévén, az összefüggő ablaksor megsokszorozta a csodálatos panoráma lenyűgöző szépségét.
Samu a vizsla egy angol komornyik méltóságával járkált a lakásban, mintegy tüntetve a jelenlétével. Mindenütt ott volt, mindent észrevett, de nem barátkozott és véleményt sem nyilvánított.
Karcsi bácsi egy bársonnyal bevont, kényelmes, öblös fotelra mutatva hellyel kínált. Utána a kezembe adott egy papír darabot egy címmel, ahol a hiányzó anyagot átvehetem, majd ott kell az árát rendezni – mondta.
„De ezért miért kellett idejönnöm? – gondoltam. Hangosan azonban csak köszönetet mormoltam, majd felálltam és az ajtó felé indultam. Karcsi bácsi visszatartott, úgy viselkedett mint aki egy kicsit zavarban van.
Kisvártatva megszólalt: – Asszonyom, én hazudtam magának! Láthatta, hogy nem az unokámmal voltam kutyát sétáltatni, hanem sajnos csak egyedül.
– Ezek szerint nincs unokája? – kérdeztem.
– Hogyne lenne, méghozzá nem is akármilyen!
– Akkor bizonyára elaludt a gyermek, vagy netán nem volt kedve korán kelni, ez még nem ok a kétségbe esésre. Holnap biztosan eljön és kiengeszteli a nagypapáját.
– Nem sajnos ma sem jött és holnap sem jön, pedig emiatt forgattam fel az én gondosan megalapozott nyugalmas kis életem. Munka címén tulajdonképpen a hobbimat csináltam. Az én tervezésem alapján mindig annyi csempe és padlóburkolólap készült amennyit rendeltem, ha fogyóban volt, új tervek alapján már készült egy új sorozat. Örömömet leltem benne, hogy nagyon kelendő volt az árú, nem okozott gondot soha. A szabadidőmet pedig az unokámmal töltöttem.
Megkérdezhetem, hogy mi okozta ezt a nagy változást? És lehet -e valahogyan orvosolni?
– Én korán özvegy lettem, egyedül maradtam az egyetlen kislányommal. Szerencsénkre jól megértettük egymást, jól megvoltunk. Mikor a lányom férjhez ment a szomszéd utcába költözött. Zsoltika születése után én sokat besegítettem a lányomnak. Örömmel tettem, kedvem leltem benne, szinte lelki szükségletnek számított. Nagyon szeretem a kis unokámat és ő is engem.
Akkor mi a baj?
– Két éve a lányomat elhagyta a férje egy kolléganője miatt. Iduskám akkor vidékre helyeztette magát, elmenekült az emlékei elől. A nagyobb baj az, hogy mindent felszámolt, úgy érezte itt többé nincs keresni valója. Nem hallgatott rám, a lakását is eladta. Azóta egyszer sem volt itthon, én járok hozzájuk látogatóba. Néha elhozom a Zsoltikát néhány napra. Tőle tudom, hogy nem tudnak ott megszokni, nem képesek beilleszkedni. Egyszóval nem érzik jól magukat, visszavágyódnak. Egyébként meg mi is nagyon hiányzunk egymásnak. A lányom már nagyjából kiheverte a férje távozását. Elérkezett az idő, most kell lépnem!
Mit akar tenni?
− Már egy egész sereg eladó lakás címét összegyűjtöttem itt a környéken. Most Iduskámat kellene rávennem, hogy jöjjön el és válassza ki a nekik megfelelőt. A többi már az én feladatom lenne. Megvenném, szükség esetén felújítanám nekik a lakást és ismét a közelembe lehetnének az én drága gyermekeim!
− Most már értem, miért számolt fel mindent. Ez a feladat teljes embert kíván.
– Igen, ez így igaz. De, ha ez sikerül, én a szó szoros értelmében is „teljes ember” leszek! Újra egy család lehetünk. Én igyekezni fogok a lányomnak besegíteni, lehetőleg zökkenő mentessé tenni az életét. Remélem, hogy majd rámosolyog a szerencse és sikerül másodszorra megtalálni neki valóban az igazit. És utoljára, de nem utolsósorban egy csodálatos szerepre készülök, szeretnék főállású nagypapa lenni!
– Ez valóban csodálatos, szívből kívánom, hogy minden terve sikerüljön és igazán nagyon örülök Karcsi bácsi, hogy megismerhettem!
Kiss Lászlóné
Forrás
Lerakásnál is láttuk, hogy jó volt a választás, mert nagyon mutatós felület készült vele. De számolni kellett a várható anyag hiánnyal és az ezzel járó beszerzési izgalmakkal. Bármilyen ügyes is egy burkoló, mindig kerül ki a keze alól néhány törött, vagy csorba darab, amit nem lehet felhasználni. Most is ez történt.
Felhívtam hát az eladót, hogy ígéretére emlékeztessem. Kedvesen vállalta a beszerzést, erre néhány nap türelmet kért cserébe rögtön megkért, ha tudok a környéken eladó lakást gondoljak rá, mert őt érdekelné. Ha sikerül valamit intézni, majd felhív. Egyébként szólítsam nyugodtan Karcsi bácsinak.
A szomszédban volt két eladó lakás, megérdeklődtem a vonatkozó feltételeket, felírtam őket, elvittem és bedobtam a Karcsi bácsi posta ládájába.
Végre megszólalt a várva-várt telefon. Karcsi bácsi tájékoztatott, hogy meg van az anyag, nagyon nehéz volt találni, mert mindenütt elfogyott. Mondta, hogy jöjjek el, megkapom a címet, megadta a doboz árat, a többit majd nála szóban. Lediktálta a lakása címét, megjelölt egy elég kora reggeli időpontot, amit én elfogadtam. Nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra, hogy pontos legyek, mert csupán öt perce van számomra, mivel az unokájával mennek kutyát sétáltatni, ez neki mindennél fontosabb, hiszen ez a nap fénypontja.
Eddig is szimpatikusnak találtam az idős urat, de hogy ennyire szereti az unokáját, ez nálam még lényegesen emelte a tekintélyét.
Mindig erényem volt a pontosság, de most még jobban odafigyeltem. Sikerült egy negyed órával a megbeszélt időpontnál előbb érkeznem. Vártam tíz percet, azután megnyomtam a kaputelefon gombját, semmi válasz. Öt perc múlva újra csengettem, azután még kétszer, semmi reagálás. Ideges lettem, gondoltam várok még egy ideig és nagyon szomorú leszek, ha hiába jöttem és mi lesz a burkolásra váró felülettel, vagy netán burkolhatatlanná minősíthető felülettel!?
Körülbelül félóra késéssel észrevettem a közeledő Karcsi bácsit, mellette lépkedett egy német vizsla. Üdvözölt mikor meglátott, betessékelt a kapun, de nem magyarázkodott. Lifttel mentünk a második emeletre, ott volt a lakása. Egy harmonikusan berendezett, pálmákkal övezett, tágas, egymásba nyíló három szobás volt. Sarok lakás lévén, az összefüggő ablaksor megsokszorozta a csodálatos panoráma lenyűgöző szépségét.
Samu a vizsla egy angol komornyik méltóságával járkált a lakásban, mintegy tüntetve a jelenlétével. Mindenütt ott volt, mindent észrevett, de nem barátkozott és véleményt sem nyilvánított.
Karcsi bácsi egy bársonnyal bevont, kényelmes, öblös fotelra mutatva hellyel kínált. Utána a kezembe adott egy papír darabot egy címmel, ahol a hiányzó anyagot átvehetem, majd ott kell az árát rendezni – mondta.
„De ezért miért kellett idejönnöm? – gondoltam. Hangosan azonban csak köszönetet mormoltam, majd felálltam és az ajtó felé indultam. Karcsi bácsi visszatartott, úgy viselkedett mint aki egy kicsit zavarban van.
Kisvártatva megszólalt: – Asszonyom, én hazudtam magának! Láthatta, hogy nem az unokámmal voltam kutyát sétáltatni, hanem sajnos csak egyedül.
– Ezek szerint nincs unokája? – kérdeztem.
– Hogyne lenne, méghozzá nem is akármilyen!
– Akkor bizonyára elaludt a gyermek, vagy netán nem volt kedve korán kelni, ez még nem ok a kétségbe esésre. Holnap biztosan eljön és kiengeszteli a nagypapáját.
– Nem sajnos ma sem jött és holnap sem jön, pedig emiatt forgattam fel az én gondosan megalapozott nyugalmas kis életem. Munka címén tulajdonképpen a hobbimat csináltam. Az én tervezésem alapján mindig annyi csempe és padlóburkolólap készült amennyit rendeltem, ha fogyóban volt, új tervek alapján már készült egy új sorozat. Örömömet leltem benne, hogy nagyon kelendő volt az árú, nem okozott gondot soha. A szabadidőmet pedig az unokámmal töltöttem.
Megkérdezhetem, hogy mi okozta ezt a nagy változást? És lehet -e valahogyan orvosolni?
– Én korán özvegy lettem, egyedül maradtam az egyetlen kislányommal. Szerencsénkre jól megértettük egymást, jól megvoltunk. Mikor a lányom férjhez ment a szomszéd utcába költözött. Zsoltika születése után én sokat besegítettem a lányomnak. Örömmel tettem, kedvem leltem benne, szinte lelki szükségletnek számított. Nagyon szeretem a kis unokámat és ő is engem.
Akkor mi a baj?
– Két éve a lányomat elhagyta a férje egy kolléganője miatt. Iduskám akkor vidékre helyeztette magát, elmenekült az emlékei elől. A nagyobb baj az, hogy mindent felszámolt, úgy érezte itt többé nincs keresni valója. Nem hallgatott rám, a lakását is eladta. Azóta egyszer sem volt itthon, én járok hozzájuk látogatóba. Néha elhozom a Zsoltikát néhány napra. Tőle tudom, hogy nem tudnak ott megszokni, nem képesek beilleszkedni. Egyszóval nem érzik jól magukat, visszavágyódnak. Egyébként meg mi is nagyon hiányzunk egymásnak. A lányom már nagyjából kiheverte a férje távozását. Elérkezett az idő, most kell lépnem!
Mit akar tenni?
− Már egy egész sereg eladó lakás címét összegyűjtöttem itt a környéken. Most Iduskámat kellene rávennem, hogy jöjjön el és válassza ki a nekik megfelelőt. A többi már az én feladatom lenne. Megvenném, szükség esetén felújítanám nekik a lakást és ismét a közelembe lehetnének az én drága gyermekeim!
− Most már értem, miért számolt fel mindent. Ez a feladat teljes embert kíván.
– Igen, ez így igaz. De, ha ez sikerül, én a szó szoros értelmében is „teljes ember” leszek! Újra egy család lehetünk. Én igyekezni fogok a lányomnak besegíteni, lehetőleg zökkenő mentessé tenni az életét. Remélem, hogy majd rámosolyog a szerencse és sikerül másodszorra megtalálni neki valóban az igazit. És utoljára, de nem utolsósorban egy csodálatos szerepre készülök, szeretnék főállású nagypapa lenni!
– Ez valóban csodálatos, szívből kívánom, hogy minden terve sikerüljön és igazán nagyon örülök Karcsi bácsi, hogy megismerhettem!
Kiss Lászlóné
Forrás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)