Gáborkának nagyon régi vágya,
Hogy legyen egy kis kutyája,
A szülők soká ellenkeztek,
De végül mégis csak engedtek.
A kis eb egy dobozban érkezett
Az ijedtségtől éppen hogy csak létezett,
Kicsi szíve nyugtalanul kalimpált
A négy lába reszketett, ahogyan állt.
A négy testvér szánalommal figyelte,
Hogy milyen félős egy kiskutya csemete,
Szeretettel dédelgették, becézték,
Nyugtatgatták, etették és nevelték.
Lexike egy négy hetes kis vizsla,
Mindössze csak egy kilogramm a súlya,
Nem látszik más, csak két lógó nagy füle,
És homlokán a vizsla redők serege.
Amíg kicsi, az előszobában lakik,
Szőrme darab a nappali, mert ez a sikk,
Éjszakára egy bélelt doboz szolgál
Benne Lexi édesdeden szunyókál.
A kis vizsla a gyomrát nagyon szereti
Amit neki tálalnak, mind megeszi,
Az edényét szép tisztára kinyalja, majd
Reszkető inakkal imbolyog a sarokba.
Étkezésnél láthatóan gyarapszik
A kis hasa szélesen kitolakszik,
A gyerekek azt mondják, hogy Lexike
Evés után nem kutya, inkább körte.
Szobatisztaság, nála még csak fogalom
Amerre sétál, hol egy tócsa, hol halom,
Ám a vackát bármennyire figyelik
Nem piszkolja, hanem ő ott csak lakik.
A lényeg az, hogy Gáborka lett a gazdi
Ez a cím őt sok mindenre serkenti,
Nem csökkenhet tanulmányi átlaga
Sem az edzés gyakorisága és tartama.
A kutya tartás gondot ró a gazdira
Sétáltatás, nevelés, az jó munka,
Ám mindennek van sötét árnyék oldala
A tisztán tartás már ide van besorolva.
Péter, Gergely és a kicsi Zoltán
Folyton mondogatják: „jer ide Lexókám!”
Megmutatták neki a tengeri malacot, mire
Mind a kettő majdnem szívbajt kapott.
Csodálatosan szép volt az ősz
Ezer-kilencszázkilencvenben,
Ennek emlékére született a következő,
Izgalmakban bővelkedő, kis tanmese.
A kellemes novemberi tavaszból
Részét egyaránt kiveszi,
Gábor, Péter, Gergely, Zoltán,
És természetesen a kis Lexi.
Vasárnap a Duna partját látogatják
Ezúttal ők mind az öten,
S ott játszanak, hancúroznak
Boldogan és önfeledten.
A futkározó, ugrándozó pajtásokat
Lexi vígan utánozza,
Ha énekelnek, kiabálnak
Sok kis vakkantás rá a válasza.
De hamarosan rádöbben kis buksi feje,
Hogy itt a játék más, mint otthon,
Most csak pajtásként bánnak vele
Míg otthon mindig ő a központ.
Hogy kiesett a fontos szerepkörből
Ez egy cseppet sincs ínyére,
Még nem tudja mitévő, legyen
Csak lázadozik kutyavére.
Csaholása már nem hallik
Farkát lába közé húzza,
Feje majd a földet éri
Így indul el, s nem néz vissza.
Fázós szomorúsággal ballag haza
A nagy forgalommal is dacolva,
Részben a kutya hűség hajtja
Részben a vágy, hogy valaki felkarolja.
Anya döbbenten fogadja
A botorkáló kis jószágot,
Ölbe kapja, betakarja
A kis állat most már boldog.
Ezalatt a Duna parton
Szörnyű nagy a kétségbeesés,
Vízparton és a bokrok alján
Egyaránt folyik az eb keresés.
Sok gyermek torok harsogja
A kis Lexi nevét,
A tavaszias lágy fuvallat is ezt
Szárnyára kapva viszi szerteszét.
A napocska is kíváncsian előbukkan
Tornyosuló felhő párnáit félre teszi,
Árnyat űzve, kukucskálgat
De a kis vizslát ö sem leli.
Az eredménytelen hajsza után
Haza indul a kis csapat,
A szemekben fájdalom tüze ég
A jó kedvnek nyoma sem maradt.
Csak a cipők kopognak a kövezeten
A szava mindegyiknek elakadt,
Közös gondolat viszi őket,
Anyával közölni bajukat.
A jó anya, a mindenható, gyógyírt
Mindenkor, mindenre talál,
Hogy mi lesz, még nem tudni, de
Szívük mélyén, dereng egy reménysugár.
Haza érkezve benyitnak
És nem hisznek a szemüknek,
Anya és a kis Lexi
Rögtön elébük sietnek.
Minden jó, ha jó a vége
Megkönnyebbül a kis csapat,
Anya, gyermek és a kis kutya örül
Bár nem találnak rá szavakat.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 8., hétfő
2017. május 7., vasárnap
Szeressük egymást gyerekek
Kellemes tavaszi nap volt. A kertekben már virágzásnak indultak a mandulafák. A verebek vidáman csicseregve hordták a fészekrakás kellékeit. Kora délután volt, a családi házakkal szegélyezett egyenes utca Csipke Rózsika álmát aludta. Olyan volt, mintha mindenki elköltözött volna. Most egy hórihorgas fiú jelent meg az utca végén. Ráérősen jött, aktatáskáját lóbálva. Megállt az egyik modern családi ház előtt és becsengetett. Hamarosan megcsikordult a kapuhoz vezető kavicsos út, egy mosolygós, középkorú nő siető léptei alatt.
Jókor érkeztél Ferikém, – kiáltotta – éppen most készült el az ebéd.
Az nagyon jó anyukám, mert szörnyen éhes vagyok – volt a válasz.
Ebéd után a fiú rögtön a szobájába vonult tanulni, mert vészesen közeledett az érettségi ideje. Anyja az udvari fekvésű konyhában foglalatoskodott, mikor a csengő megszólalt. Két hosszú csengetés. Ki lehet az? – tűnődött az asszony.– Gyorsan kezet mosott és ment kaput nyitni. Nem látott ott senkit. Kinézett az utcára és akkor vette észre, hogy a kapu előtt egy Mózes kosár van és benne egy alvó csecsemő. A baba takarójára tűzve egy fehér papírlap a következő felirattal: „KISS FERENC részére” – és a pontos cím.
Te Úristen – mondta félhangosan az asszony – a cím szerint jó helyre jöttél, csakhogy itt két Kiss Ferenc lakik, úgy látszik, azt nem tudta az illető.
Ijedten körülnézett, majd gyors léptekkel bevitte a házba a szokatlan csomagot. Leült melléje, nézte a békésen szendergő, ártatlan kis jószágot. Nem tudott gondolkozni, szinte lebénult az agya. Hosszú idő múlva nagyon lassan visszatértek a gondolatai és lázas örvénylésbe kezdtek. – Vajon ki az apa? – A férj, vagy a gyerek? – Mindegyik megrázó lenne, de melyiktől szenvedne kevésbé? – Nem tudta eldönteni. Egyre az foglalkoztatta, hogy tévedés lehet az egész. Egyikükről sem tudta volna, ezt a dolgot feltételezni. A férjét feltétlen hűségesnek, a fiát pedig még gyereknek hitte és ebben ez az esemény sem tudta megingatni.
Behívta a fiút és kedélyesen mondta neki: nézd Ferikém, mit hoztak neked.
A kamasz értetlenül bámult a csecsemőre, majd viccelődve kérdezte – anya ez igazi, mond honnan szerezted? Csak nem kistestvéremnek szántad?
Az anya komolyra fordította a szót: – kis fiam, mond meg őszintén, van valami közöd ehhez a kis jövevényhez? – A gyerek rémülten szabadkozott és sürgősen visszament a szobájába. Az anya biztosra vette, hogy igazat mond. Ezután száraz, égő szemekkel és görcsbe rándult gyomorral várta haza a párját.
Mire a családfő hazaérkezett, Karolin már tudta, hogy egy kb. három hónapos, jól ápolt, kisfiú van a kosárban. Mikor a férjének megmutatta, az határozottan meglepődött, a szava is elakadt. De rövidesen összeszedte magát, keserűen felnevetett és megszólalt:
Szóval már itt tartunk, nem korai ez egy kicsit? Így, minden előzetes nélkül ki vagyunk nevezve nagyszülőknek?
De Feri, a gyerek nem tud semmiről!
Nos, akkor majd én beszélek vele!– mondta az apa és bement a fiához.
Karolin magába roskadva ült a fotelban és igyekezett a könnyeit visszatartani. Ő úgy érezte, nagyon sok idő telt el, mire az ajtó kinyílt és bejött a két férfi. A fiú lehorgasztott fejjel közeledett, megállt az anyja előtt, szemeit a padlóra sütve, kisfiúsan síri, szorongó hangon mondta: – anyukám, bocsáss meg, nem mondtam neked igazat, az enyém ez a gyerek, de kérlek, többet ne kérdezz! – Megfordult és kiment a szobából.
A férj azt tanácsolta: – most olyan feladatot kaptak, amit nehéz megemészteni, aludjanak rá néhányat és akkor könnyebben át tudják majd gondolni.
Karolinban azonnal felébredt a nagyanyai ösztön. Vég nélkül babusgatta a kisfiút, csak most vette észre igazán, hogy milyen „formás és szép kisgyerek”. Elrohant különböző boltokba és alaposan bevásárolt. Berendezett egy gyerekszobát, így átalakult az egész lakás.
Azt kérte, hogy Ferike egyenlőre mindenből maradjon ki, neki most csak az érettségire és a tovább tanulásra legyen gondja. Javasolta a férjének, hogy a kisfiút ők fogadják örökbe, titokba tartva az apa kilétét, így nem teszik tönkre Ferike jövőjét. A férj mindent helyeselt, mindenbe beleegyezett. Vállalta, hogy Ferikével is mindent megbeszél.
A javaslatok valósággá váltak, Zolika, ifjú Kiss Ferenc öccse lett és az egész család szeme fénye.
Telt-múlt az idő, Zolika már tíz éves volt, mikor egy osztálytársa meghívta a születésnapi zsúrjára. A család többi tagja otthon tartózkodott. Csengettek. Karolin ment ajtót nyitni. Egy negyvenöt év körüli, tokás, szeplős nő kért bebocsátást, mert a kisfiát szeretné látni. Az asszony vitába szállt vele, nem akarta beengedni, nem akarta, hogy a gyerek nyugalmát megzavarja.
A hangzavarra a férfiak is kijöttek.
Az anya a fiához fordult – Édes fiam, mond hova tetted a szemedet, mikor ezzel a nővel kikezdtél?
Mire a nő felháborodva megszólalt – ugyan hölgyem, én nem is ismerem a fiatalurat, csak az apját!
Kiss Lászlóné
Forrás
Jókor érkeztél Ferikém, – kiáltotta – éppen most készült el az ebéd.
Az nagyon jó anyukám, mert szörnyen éhes vagyok – volt a válasz.
Ebéd után a fiú rögtön a szobájába vonult tanulni, mert vészesen közeledett az érettségi ideje. Anyja az udvari fekvésű konyhában foglalatoskodott, mikor a csengő megszólalt. Két hosszú csengetés. Ki lehet az? – tűnődött az asszony.– Gyorsan kezet mosott és ment kaput nyitni. Nem látott ott senkit. Kinézett az utcára és akkor vette észre, hogy a kapu előtt egy Mózes kosár van és benne egy alvó csecsemő. A baba takarójára tűzve egy fehér papírlap a következő felirattal: „KISS FERENC részére” – és a pontos cím.
Te Úristen – mondta félhangosan az asszony – a cím szerint jó helyre jöttél, csakhogy itt két Kiss Ferenc lakik, úgy látszik, azt nem tudta az illető.
Ijedten körülnézett, majd gyors léptekkel bevitte a házba a szokatlan csomagot. Leült melléje, nézte a békésen szendergő, ártatlan kis jószágot. Nem tudott gondolkozni, szinte lebénult az agya. Hosszú idő múlva nagyon lassan visszatértek a gondolatai és lázas örvénylésbe kezdtek. – Vajon ki az apa? – A férj, vagy a gyerek? – Mindegyik megrázó lenne, de melyiktől szenvedne kevésbé? – Nem tudta eldönteni. Egyre az foglalkoztatta, hogy tévedés lehet az egész. Egyikükről sem tudta volna, ezt a dolgot feltételezni. A férjét feltétlen hűségesnek, a fiát pedig még gyereknek hitte és ebben ez az esemény sem tudta megingatni.
Behívta a fiút és kedélyesen mondta neki: nézd Ferikém, mit hoztak neked.
A kamasz értetlenül bámult a csecsemőre, majd viccelődve kérdezte – anya ez igazi, mond honnan szerezted? Csak nem kistestvéremnek szántad?
Az anya komolyra fordította a szót: – kis fiam, mond meg őszintén, van valami közöd ehhez a kis jövevényhez? – A gyerek rémülten szabadkozott és sürgősen visszament a szobájába. Az anya biztosra vette, hogy igazat mond. Ezután száraz, égő szemekkel és görcsbe rándult gyomorral várta haza a párját.
Mire a családfő hazaérkezett, Karolin már tudta, hogy egy kb. három hónapos, jól ápolt, kisfiú van a kosárban. Mikor a férjének megmutatta, az határozottan meglepődött, a szava is elakadt. De rövidesen összeszedte magát, keserűen felnevetett és megszólalt:
Szóval már itt tartunk, nem korai ez egy kicsit? Így, minden előzetes nélkül ki vagyunk nevezve nagyszülőknek?
De Feri, a gyerek nem tud semmiről!
Nos, akkor majd én beszélek vele!– mondta az apa és bement a fiához.
Karolin magába roskadva ült a fotelban és igyekezett a könnyeit visszatartani. Ő úgy érezte, nagyon sok idő telt el, mire az ajtó kinyílt és bejött a két férfi. A fiú lehorgasztott fejjel közeledett, megállt az anyja előtt, szemeit a padlóra sütve, kisfiúsan síri, szorongó hangon mondta: – anyukám, bocsáss meg, nem mondtam neked igazat, az enyém ez a gyerek, de kérlek, többet ne kérdezz! – Megfordult és kiment a szobából.
A férj azt tanácsolta: – most olyan feladatot kaptak, amit nehéz megemészteni, aludjanak rá néhányat és akkor könnyebben át tudják majd gondolni.
Karolinban azonnal felébredt a nagyanyai ösztön. Vég nélkül babusgatta a kisfiút, csak most vette észre igazán, hogy milyen „formás és szép kisgyerek”. Elrohant különböző boltokba és alaposan bevásárolt. Berendezett egy gyerekszobát, így átalakult az egész lakás.
Azt kérte, hogy Ferike egyenlőre mindenből maradjon ki, neki most csak az érettségire és a tovább tanulásra legyen gondja. Javasolta a férjének, hogy a kisfiút ők fogadják örökbe, titokba tartva az apa kilétét, így nem teszik tönkre Ferike jövőjét. A férj mindent helyeselt, mindenbe beleegyezett. Vállalta, hogy Ferikével is mindent megbeszél.
A javaslatok valósággá váltak, Zolika, ifjú Kiss Ferenc öccse lett és az egész család szeme fénye.
Telt-múlt az idő, Zolika már tíz éves volt, mikor egy osztálytársa meghívta a születésnapi zsúrjára. A család többi tagja otthon tartózkodott. Csengettek. Karolin ment ajtót nyitni. Egy negyvenöt év körüli, tokás, szeplős nő kért bebocsátást, mert a kisfiát szeretné látni. Az asszony vitába szállt vele, nem akarta beengedni, nem akarta, hogy a gyerek nyugalmát megzavarja.
A hangzavarra a férfiak is kijöttek.
Az anya a fiához fordult – Édes fiam, mond hova tetted a szemedet, mikor ezzel a nővel kikezdtél?
Mire a nő felháborodva megszólalt – ugyan hölgyem, én nem is ismerem a fiatalurat, csak az apját!
Kiss Lászlóné
Forrás
Minek nevezzelek
1944. február 5-dikét mutatott a naptár, a fővárosban – mint mindenütt – teljes volt a sötétség. Ez akkor a háborús viszonyok miatt természetes volt. Minden ablakra este felrakták a sötétítő kereteket és reggel levették. Rendőrök járták az utcákat és becsengettek oda, ahol véletlenül kiszűrődő világosságot észleltek.
A nyolcadik kerület egy kis utcájában, egy négy emeletes házban Gizi néni volt a házmester. Ez neki hasznos foglalkozásnak bizonyult, mert a két gyermekével így otthon lehetett és mellette valamennyit még hozott is a konyhára. A férje, Béla bácsi gyárban dolgozott és szabad idejében besegített a házmesteri teendőkbe. Ilyenkor télen - este 10 órától reggel 6 óráig - zárva kellett tartani a kaput és erre az időszakra a jövő-menő lakóknak, illetve azok vendégeinek kapupénzt kellett fizetni. Gizi néniék már sötétedéskor bezárták a kaput, a lakók beleegyezésével, a nagyobb biztonság érdekében, de kapupénzt csak 10 órától szedtek.
Ezen a napon is besötétedés után, Béla bácsi kezében a kapukulccsal, kilépett a házmesteri lakásból a lépcsőházba és a kapu felé indult. A gyér világítás mellett is látta, hogy egy csomag fekszik a lépcsőházban. Visszament elemlámpáért, hogy a csomagot jól megnézhesse. Bizony elcsodálkozott, mert a csomag egy igazi, élő – de szép csendesen alvó – pólyásbaba volt. Vigyázva felemelte a kis babát és bevitte a lakásba. A kicsi nyugodtan aludt tovább.
Béla bácsi a közeli telefonfülkéből értesítette a rendőrséget a történtekről, ígéretet kapott a soron kívüli gyors intézkedésre. Gizi néni nagy gondban volt, hogy mit adjon a babának enni, ha felébred, de ez a probléma hamar megoldódott.
Rövid idő alatt megtelt a házmester lakás az együtt érző, érdeklődő lakókkal. A csöppség mikor felébredt sokan álltak körülötte, ő nagyot nyújtózkodott egy édes mosoly kíséretében. Ezzel mindenkit megigézett. Gizi néni hozzáfogott a pólya kibontásához. Először egy tele cumisüveget talált, azután 10-12 pelenka volt szépen rásimítva körben a kicsi testére és egyéb ruha darabjai is előkerültek. Minden holmija egyszerű, de ragyogóan tiszta volt. Kiderült, hogy kislány, méghozzá különleges figyelemmel - és minden kétséget kizáróan szeretettel - gondozott nagyon formás, szép kislány. Három hónaposnak saccolták. Tisztába lett téve, kapott enni, beszéltek hozzá ő szépen nyugodtan, szüntelenül mosolyogva reagált mindenre. Látszólag észre sem vette a megváltozott körülményeket.
Közben a lakótársak ki nem fogytak a találgatásokból és a hasonló eseteket tartalmazó elbeszélésekből. Mindenkinek volt valami idevágó érdekes története.
Végre megérkezett a rendőrség embere egy derűs, szimpatikus rendőr. Meghallgatta a rövid, de komoly kis történetet, melynek főszereplője máris a szívünkbe lopta magát és egy életre nyomot hagyott ott, úgy érzem mindenkiben. Feltett még néhány kérdést, mintegy firtatva, hogy esetleg a házban lakó valamelyik férfinak lehet-e szerepe abban, hogy éppen itt helyezték el a kis csomagot. Ezt senki nem tudta volna feltételezni a házban lakókról.
A rendőr elmesélte, hogy augusztus 20-án a Városligetben találtak egy kis fiút és a jegyzőkönyvbe Ligeti István néven került. Ez a kislány, mivel ma szombat van és Ágota napja, Szombat Ágota nevet veszi fel és ezzel a névvel megy az árvaházba.
Odalépett a gyermekhez és rámosolygott a kicsi ezt viszonozta. A rendőr erre azt mondta: - Végül is én találtam ezt a gyereket, így nem Szombat lesz a vezeték neve, hanem Kelemen, mint nekem, mert ha az én párom beleegyezik, én bizony ezt a mosolygós szép gyereket örökbe fogadom. Ha ez sikerül, akkor már nem kell a nevét megváltoztatni.
Azután megkérte Béla bácsit, hogy vigye el a babát a rendőrségre, mert egy fegyveres rendőr még sem járkálhat a karján egy pólyással. Villamossal mentek Béla bácsi nem győzte az utasok kíváncsiságát kielégíteni, mert nem szerette volna, ha félre értik az esetet, hogy miért visz egy bébit rendőri kísérettel.
Később sikerült megtudni, hogy Kelemen rendőr és neje valóban örökbe fogadták a kis Ágotát, akiről soha sem derült ki, hogy kicsoda valójában és hogyan került éppen ebbe a lépcsőházba.
A következő alkalommal elmesélem az egyik érdekes történetet, amit ezen a napon és ott hallottam.
Kiss Lászlóné
Forrás
A nyolcadik kerület egy kis utcájában, egy négy emeletes házban Gizi néni volt a házmester. Ez neki hasznos foglalkozásnak bizonyult, mert a két gyermekével így otthon lehetett és mellette valamennyit még hozott is a konyhára. A férje, Béla bácsi gyárban dolgozott és szabad idejében besegített a házmesteri teendőkbe. Ilyenkor télen - este 10 órától reggel 6 óráig - zárva kellett tartani a kaput és erre az időszakra a jövő-menő lakóknak, illetve azok vendégeinek kapupénzt kellett fizetni. Gizi néniék már sötétedéskor bezárták a kaput, a lakók beleegyezésével, a nagyobb biztonság érdekében, de kapupénzt csak 10 órától szedtek.
Ezen a napon is besötétedés után, Béla bácsi kezében a kapukulccsal, kilépett a házmesteri lakásból a lépcsőházba és a kapu felé indult. A gyér világítás mellett is látta, hogy egy csomag fekszik a lépcsőházban. Visszament elemlámpáért, hogy a csomagot jól megnézhesse. Bizony elcsodálkozott, mert a csomag egy igazi, élő – de szép csendesen alvó – pólyásbaba volt. Vigyázva felemelte a kis babát és bevitte a lakásba. A kicsi nyugodtan aludt tovább.
Béla bácsi a közeli telefonfülkéből értesítette a rendőrséget a történtekről, ígéretet kapott a soron kívüli gyors intézkedésre. Gizi néni nagy gondban volt, hogy mit adjon a babának enni, ha felébred, de ez a probléma hamar megoldódott.
Rövid idő alatt megtelt a házmester lakás az együtt érző, érdeklődő lakókkal. A csöppség mikor felébredt sokan álltak körülötte, ő nagyot nyújtózkodott egy édes mosoly kíséretében. Ezzel mindenkit megigézett. Gizi néni hozzáfogott a pólya kibontásához. Először egy tele cumisüveget talált, azután 10-12 pelenka volt szépen rásimítva körben a kicsi testére és egyéb ruha darabjai is előkerültek. Minden holmija egyszerű, de ragyogóan tiszta volt. Kiderült, hogy kislány, méghozzá különleges figyelemmel - és minden kétséget kizáróan szeretettel - gondozott nagyon formás, szép kislány. Három hónaposnak saccolták. Tisztába lett téve, kapott enni, beszéltek hozzá ő szépen nyugodtan, szüntelenül mosolyogva reagált mindenre. Látszólag észre sem vette a megváltozott körülményeket.
Közben a lakótársak ki nem fogytak a találgatásokból és a hasonló eseteket tartalmazó elbeszélésekből. Mindenkinek volt valami idevágó érdekes története.
Végre megérkezett a rendőrség embere egy derűs, szimpatikus rendőr. Meghallgatta a rövid, de komoly kis történetet, melynek főszereplője máris a szívünkbe lopta magát és egy életre nyomot hagyott ott, úgy érzem mindenkiben. Feltett még néhány kérdést, mintegy firtatva, hogy esetleg a házban lakó valamelyik férfinak lehet-e szerepe abban, hogy éppen itt helyezték el a kis csomagot. Ezt senki nem tudta volna feltételezni a házban lakókról.
A rendőr elmesélte, hogy augusztus 20-án a Városligetben találtak egy kis fiút és a jegyzőkönyvbe Ligeti István néven került. Ez a kislány, mivel ma szombat van és Ágota napja, Szombat Ágota nevet veszi fel és ezzel a névvel megy az árvaházba.
Odalépett a gyermekhez és rámosolygott a kicsi ezt viszonozta. A rendőr erre azt mondta: - Végül is én találtam ezt a gyereket, így nem Szombat lesz a vezeték neve, hanem Kelemen, mint nekem, mert ha az én párom beleegyezik, én bizony ezt a mosolygós szép gyereket örökbe fogadom. Ha ez sikerül, akkor már nem kell a nevét megváltoztatni.
Azután megkérte Béla bácsit, hogy vigye el a babát a rendőrségre, mert egy fegyveres rendőr még sem járkálhat a karján egy pólyással. Villamossal mentek Béla bácsi nem győzte az utasok kíváncsiságát kielégíteni, mert nem szerette volna, ha félre értik az esetet, hogy miért visz egy bébit rendőri kísérettel.
Később sikerült megtudni, hogy Kelemen rendőr és neje valóban örökbe fogadták a kis Ágotát, akiről soha sem derült ki, hogy kicsoda valójában és hogyan került éppen ebbe a lépcsőházba.
A következő alkalommal elmesélem az egyik érdekes történetet, amit ezen a napon és ott hallottam.
Kiss Lászlóné
Forrás
2017. május 6., szombat
Karcsi bácsi
A családi ház építés kellős közepén tartottunk, mikor egy fára ragasztott hirdetést vettünk észre. Ez egy burkoló anyagokat árusító, de megszűnő raktár végkiárusítását hirdette. Nekünk éppen aktuális volt ez a téma, így elmentünk megnézni. Sajnáltuk, hogy előbb nem értesültünk erről a felszámolásról, mert egyedileg tervezett és nagyon szép árut találtunk. A baj csak az volt, hogy gyakorlatilag üres volt a raktár. A választék is elég gyér volt már és a maradék készletek sem voltak számottevők. Néhány doboz csempét azért sikerült vásárolni. Találtunk egy padlóburkoló lapot, ami nagyon megtetszett. Azonban éppen csak a tényleges szükségletet fedezte, tartalék már nem volt belőle. Nagy gondban voltunk. A raktár tulajdonosa felajánlotta, hogy szükség esetén a nagybani vásárlóitól szerez nekünk egy dobozzal. Így megvettük ezt a padlólapot.
Lerakásnál is láttuk, hogy jó volt a választás, mert nagyon mutatós felület készült vele. De számolni kellett a várható anyag hiánnyal és az ezzel járó beszerzési izgalmakkal. Bármilyen ügyes is egy burkoló, mindig kerül ki a keze alól néhány törött, vagy csorba darab, amit nem lehet felhasználni. Most is ez történt.
Felhívtam hát az eladót, hogy ígéretére emlékeztessem. Kedvesen vállalta a beszerzést, erre néhány nap türelmet kért cserébe rögtön megkért, ha tudok a környéken eladó lakást gondoljak rá, mert őt érdekelné. Ha sikerül valamit intézni, majd felhív. Egyébként szólítsam nyugodtan Karcsi bácsinak.
A szomszédban volt két eladó lakás, megérdeklődtem a vonatkozó feltételeket, felírtam őket, elvittem és bedobtam a Karcsi bácsi posta ládájába.
Végre megszólalt a várva-várt telefon. Karcsi bácsi tájékoztatott, hogy meg van az anyag, nagyon nehéz volt találni, mert mindenütt elfogyott. Mondta, hogy jöjjek el, megkapom a címet, megadta a doboz árat, a többit majd nála szóban. Lediktálta a lakása címét, megjelölt egy elég kora reggeli időpontot, amit én elfogadtam. Nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra, hogy pontos legyek, mert csupán öt perce van számomra, mivel az unokájával mennek kutyát sétáltatni, ez neki mindennél fontosabb, hiszen ez a nap fénypontja.
Eddig is szimpatikusnak találtam az idős urat, de hogy ennyire szereti az unokáját, ez nálam még lényegesen emelte a tekintélyét.
Mindig erényem volt a pontosság, de most még jobban odafigyeltem. Sikerült egy negyed órával a megbeszélt időpontnál előbb érkeznem. Vártam tíz percet, azután megnyomtam a kaputelefon gombját, semmi válasz. Öt perc múlva újra csengettem, azután még kétszer, semmi reagálás. Ideges lettem, gondoltam várok még egy ideig és nagyon szomorú leszek, ha hiába jöttem és mi lesz a burkolásra váró felülettel, vagy netán burkolhatatlanná minősíthető felülettel!?
Körülbelül félóra késéssel észrevettem a közeledő Karcsi bácsit, mellette lépkedett egy német vizsla. Üdvözölt mikor meglátott, betessékelt a kapun, de nem magyarázkodott. Lifttel mentünk a második emeletre, ott volt a lakása. Egy harmonikusan berendezett, pálmákkal övezett, tágas, egymásba nyíló három szobás volt. Sarok lakás lévén, az összefüggő ablaksor megsokszorozta a csodálatos panoráma lenyűgöző szépségét.
Samu a vizsla egy angol komornyik méltóságával járkált a lakásban, mintegy tüntetve a jelenlétével. Mindenütt ott volt, mindent észrevett, de nem barátkozott és véleményt sem nyilvánított.
Karcsi bácsi egy bársonnyal bevont, kényelmes, öblös fotelra mutatva hellyel kínált. Utána a kezembe adott egy papír darabot egy címmel, ahol a hiányzó anyagot átvehetem, majd ott kell az árát rendezni – mondta.
„De ezért miért kellett idejönnöm? – gondoltam. Hangosan azonban csak köszönetet mormoltam, majd felálltam és az ajtó felé indultam. Karcsi bácsi visszatartott, úgy viselkedett mint aki egy kicsit zavarban van.
Kisvártatva megszólalt: – Asszonyom, én hazudtam magának! Láthatta, hogy nem az unokámmal voltam kutyát sétáltatni, hanem sajnos csak egyedül.
– Ezek szerint nincs unokája? – kérdeztem.
– Hogyne lenne, méghozzá nem is akármilyen!
– Akkor bizonyára elaludt a gyermek, vagy netán nem volt kedve korán kelni, ez még nem ok a kétségbe esésre. Holnap biztosan eljön és kiengeszteli a nagypapáját.
– Nem sajnos ma sem jött és holnap sem jön, pedig emiatt forgattam fel az én gondosan megalapozott nyugalmas kis életem. Munka címén tulajdonképpen a hobbimat csináltam. Az én tervezésem alapján mindig annyi csempe és padlóburkolólap készült amennyit rendeltem, ha fogyóban volt, új tervek alapján már készült egy új sorozat. Örömömet leltem benne, hogy nagyon kelendő volt az árú, nem okozott gondot soha. A szabadidőmet pedig az unokámmal töltöttem.
Megkérdezhetem, hogy mi okozta ezt a nagy változást? És lehet -e valahogyan orvosolni?
– Én korán özvegy lettem, egyedül maradtam az egyetlen kislányommal. Szerencsénkre jól megértettük egymást, jól megvoltunk. Mikor a lányom férjhez ment a szomszéd utcába költözött. Zsoltika születése után én sokat besegítettem a lányomnak. Örömmel tettem, kedvem leltem benne, szinte lelki szükségletnek számított. Nagyon szeretem a kis unokámat és ő is engem.
Akkor mi a baj?
– Két éve a lányomat elhagyta a férje egy kolléganője miatt. Iduskám akkor vidékre helyeztette magát, elmenekült az emlékei elől. A nagyobb baj az, hogy mindent felszámolt, úgy érezte itt többé nincs keresni valója. Nem hallgatott rám, a lakását is eladta. Azóta egyszer sem volt itthon, én járok hozzájuk látogatóba. Néha elhozom a Zsoltikát néhány napra. Tőle tudom, hogy nem tudnak ott megszokni, nem képesek beilleszkedni. Egyszóval nem érzik jól magukat, visszavágyódnak. Egyébként meg mi is nagyon hiányzunk egymásnak. A lányom már nagyjából kiheverte a férje távozását. Elérkezett az idő, most kell lépnem!
Mit akar tenni?
− Már egy egész sereg eladó lakás címét összegyűjtöttem itt a környéken. Most Iduskámat kellene rávennem, hogy jöjjön el és válassza ki a nekik megfelelőt. A többi már az én feladatom lenne. Megvenném, szükség esetén felújítanám nekik a lakást és ismét a közelembe lehetnének az én drága gyermekeim!
− Most már értem, miért számolt fel mindent. Ez a feladat teljes embert kíván.
– Igen, ez így igaz. De, ha ez sikerül, én a szó szoros értelmében is „teljes ember” leszek! Újra egy család lehetünk. Én igyekezni fogok a lányomnak besegíteni, lehetőleg zökkenő mentessé tenni az életét. Remélem, hogy majd rámosolyog a szerencse és sikerül másodszorra megtalálni neki valóban az igazit. És utoljára, de nem utolsósorban egy csodálatos szerepre készülök, szeretnék főállású nagypapa lenni!
– Ez valóban csodálatos, szívből kívánom, hogy minden terve sikerüljön és igazán nagyon örülök Karcsi bácsi, hogy megismerhettem!
Kiss Lászlóné
Forrás
Lerakásnál is láttuk, hogy jó volt a választás, mert nagyon mutatós felület készült vele. De számolni kellett a várható anyag hiánnyal és az ezzel járó beszerzési izgalmakkal. Bármilyen ügyes is egy burkoló, mindig kerül ki a keze alól néhány törött, vagy csorba darab, amit nem lehet felhasználni. Most is ez történt.
Felhívtam hát az eladót, hogy ígéretére emlékeztessem. Kedvesen vállalta a beszerzést, erre néhány nap türelmet kért cserébe rögtön megkért, ha tudok a környéken eladó lakást gondoljak rá, mert őt érdekelné. Ha sikerül valamit intézni, majd felhív. Egyébként szólítsam nyugodtan Karcsi bácsinak.
A szomszédban volt két eladó lakás, megérdeklődtem a vonatkozó feltételeket, felírtam őket, elvittem és bedobtam a Karcsi bácsi posta ládájába.
Végre megszólalt a várva-várt telefon. Karcsi bácsi tájékoztatott, hogy meg van az anyag, nagyon nehéz volt találni, mert mindenütt elfogyott. Mondta, hogy jöjjek el, megkapom a címet, megadta a doboz árat, a többit majd nála szóban. Lediktálta a lakása címét, megjelölt egy elég kora reggeli időpontot, amit én elfogadtam. Nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra, hogy pontos legyek, mert csupán öt perce van számomra, mivel az unokájával mennek kutyát sétáltatni, ez neki mindennél fontosabb, hiszen ez a nap fénypontja.
Eddig is szimpatikusnak találtam az idős urat, de hogy ennyire szereti az unokáját, ez nálam még lényegesen emelte a tekintélyét.
Mindig erényem volt a pontosság, de most még jobban odafigyeltem. Sikerült egy negyed órával a megbeszélt időpontnál előbb érkeznem. Vártam tíz percet, azután megnyomtam a kaputelefon gombját, semmi válasz. Öt perc múlva újra csengettem, azután még kétszer, semmi reagálás. Ideges lettem, gondoltam várok még egy ideig és nagyon szomorú leszek, ha hiába jöttem és mi lesz a burkolásra váró felülettel, vagy netán burkolhatatlanná minősíthető felülettel!?
Körülbelül félóra késéssel észrevettem a közeledő Karcsi bácsit, mellette lépkedett egy német vizsla. Üdvözölt mikor meglátott, betessékelt a kapun, de nem magyarázkodott. Lifttel mentünk a második emeletre, ott volt a lakása. Egy harmonikusan berendezett, pálmákkal övezett, tágas, egymásba nyíló három szobás volt. Sarok lakás lévén, az összefüggő ablaksor megsokszorozta a csodálatos panoráma lenyűgöző szépségét.
Samu a vizsla egy angol komornyik méltóságával járkált a lakásban, mintegy tüntetve a jelenlétével. Mindenütt ott volt, mindent észrevett, de nem barátkozott és véleményt sem nyilvánított.
Karcsi bácsi egy bársonnyal bevont, kényelmes, öblös fotelra mutatva hellyel kínált. Utána a kezembe adott egy papír darabot egy címmel, ahol a hiányzó anyagot átvehetem, majd ott kell az árát rendezni – mondta.
„De ezért miért kellett idejönnöm? – gondoltam. Hangosan azonban csak köszönetet mormoltam, majd felálltam és az ajtó felé indultam. Karcsi bácsi visszatartott, úgy viselkedett mint aki egy kicsit zavarban van.
Kisvártatva megszólalt: – Asszonyom, én hazudtam magának! Láthatta, hogy nem az unokámmal voltam kutyát sétáltatni, hanem sajnos csak egyedül.
– Ezek szerint nincs unokája? – kérdeztem.
– Hogyne lenne, méghozzá nem is akármilyen!
– Akkor bizonyára elaludt a gyermek, vagy netán nem volt kedve korán kelni, ez még nem ok a kétségbe esésre. Holnap biztosan eljön és kiengeszteli a nagypapáját.
– Nem sajnos ma sem jött és holnap sem jön, pedig emiatt forgattam fel az én gondosan megalapozott nyugalmas kis életem. Munka címén tulajdonképpen a hobbimat csináltam. Az én tervezésem alapján mindig annyi csempe és padlóburkolólap készült amennyit rendeltem, ha fogyóban volt, új tervek alapján már készült egy új sorozat. Örömömet leltem benne, hogy nagyon kelendő volt az árú, nem okozott gondot soha. A szabadidőmet pedig az unokámmal töltöttem.
Megkérdezhetem, hogy mi okozta ezt a nagy változást? És lehet -e valahogyan orvosolni?
– Én korán özvegy lettem, egyedül maradtam az egyetlen kislányommal. Szerencsénkre jól megértettük egymást, jól megvoltunk. Mikor a lányom férjhez ment a szomszéd utcába költözött. Zsoltika születése után én sokat besegítettem a lányomnak. Örömmel tettem, kedvem leltem benne, szinte lelki szükségletnek számított. Nagyon szeretem a kis unokámat és ő is engem.
Akkor mi a baj?
– Két éve a lányomat elhagyta a férje egy kolléganője miatt. Iduskám akkor vidékre helyeztette magát, elmenekült az emlékei elől. A nagyobb baj az, hogy mindent felszámolt, úgy érezte itt többé nincs keresni valója. Nem hallgatott rám, a lakását is eladta. Azóta egyszer sem volt itthon, én járok hozzájuk látogatóba. Néha elhozom a Zsoltikát néhány napra. Tőle tudom, hogy nem tudnak ott megszokni, nem képesek beilleszkedni. Egyszóval nem érzik jól magukat, visszavágyódnak. Egyébként meg mi is nagyon hiányzunk egymásnak. A lányom már nagyjából kiheverte a férje távozását. Elérkezett az idő, most kell lépnem!
Mit akar tenni?
− Már egy egész sereg eladó lakás címét összegyűjtöttem itt a környéken. Most Iduskámat kellene rávennem, hogy jöjjön el és válassza ki a nekik megfelelőt. A többi már az én feladatom lenne. Megvenném, szükség esetén felújítanám nekik a lakást és ismét a közelembe lehetnének az én drága gyermekeim!
− Most már értem, miért számolt fel mindent. Ez a feladat teljes embert kíván.
– Igen, ez így igaz. De, ha ez sikerül, én a szó szoros értelmében is „teljes ember” leszek! Újra egy család lehetünk. Én igyekezni fogok a lányomnak besegíteni, lehetőleg zökkenő mentessé tenni az életét. Remélem, hogy majd rámosolyog a szerencse és sikerül másodszorra megtalálni neki valóban az igazit. És utoljára, de nem utolsósorban egy csodálatos szerepre készülök, szeretnék főállású nagypapa lenni!
– Ez valóban csodálatos, szívből kívánom, hogy minden terve sikerüljön és igazán nagyon örülök Karcsi bácsi, hogy megismerhettem!
Kiss Lászlóné
Forrás
1940-ben történt
Egy vidéki város tüdőbeteg gondozójában sokan várakoztak. Felnőttek és gyermekek egyaránt. A fehér padokon úgy ültek sorban, mint egy összetartozó nagy család. Valóban van egy összetartó kapocs közöttük, ugyanaz a kór, illetve az attól való félelem pecsételi meg a sorsukat.
A viselkedésükből kitűnik, hogy ki mióta jár ide. Az első vizsgálatra érkezők, - bár telve szorongással – de mégis reménykedve várakoznak. A régi "törzsvendégek" elfásult közömbösséggel néznek a semmibe, mert ők már túljutottak a kezdeti – lázadozó - időszakon. Belefáradtak a reménytelen küzdelembe, feladtak mindent, beletörődtek mindenbe. Már csak a kötelező ellenőrzésnek tesznek eleget, hogy némi gyógyírt kapjanak szenvedésük enyhítésére.
Kínos csend uralkodik, csak néha szólal meg valaki halkan suttogva. Ez a suttogás áthatolva a csenden, utat talál mindenki füléhez. Akarva-akaratlanul részese itt mindenki, minden beszélgetésnek.
Feszült, nyomott a hangulat, csak a nagy, fekete vaskályha duruzsol vidáman a sarokban. Kellemes meleggel tölti meg az egész helyiséget, némi hangulatvilágítást is szolgáltatva. Nagyon igyekszik a társaságot jobb kedvre deríteni. Ha a jelenlévő "ráérős" gyülekezet egészséges emberekből tevődne össze, bizony szívesen időznének itt bent, ezen a kutya hideg napon.
Március eleje van, metsző, hideg északi szél kavarja és hordja, a délelőtt lehullott havat. Keresztül fújja az olcsó, béleletlen kabátokat, de még az idetartó csonttá-bőrré fogyott emberek testét is.
Kis résre nyílik a bejárati ajtó, majd gyorsan becsukódik, az új jövevény mögött. Egy vézna kis nő érkezik. Túlméretezett, de meleg, nagy prémgalléros kabátot visel. Feje nagykendővel gondosan bebugyolálva. Vékony lábain nagyon magas szárú cipő van.
Lassan vetkőzik, a kályha előtt lerázza a havat, majd a falra szerelt fogason elhelyezi a holmiját. Nagyon fiatal ez a lány és nagyon sovány. Kissé szeplős arca sápadt. Rozsdavörös haja lágyan omlik a vállára. Mélyen ülő, szép, szomorú szemei zöldes árnyalatúak. Hosszú ujjai vibráló nyugtalansággal simítanak végig, asszonyos fazonú, sötét színű szövet ruháján.
Tanácstalanul körül hordozza tekintetét, mintha keresne valakit Ekkor egy középkorú asszony barátságosan ráköszön:
- Szerbusz Magduska.
- Kezét csókolom Margit néni, már megint itt találkozunk?
- Engem mára rendelt be a főorvos úr vizsgálatra.
- Nekem csak gyógyszert felíratni kell idejárnom, nem igen vizsgálgatnak.
- Egyedül jöttél Magduska? Nem kísért el az anyukád, ebben a cudar, szeles időben?
- Anyukámnak éppen munkája akadt, nekem pedig elfogyott a gyógyszerem.
- Milyen munkáról beszélsz?
- A fogorvosék hívták mosogatni.
- Akkor gyorsan végez, azok csak hárman vannak.
- Dehogy végez gyorsan,összegyűjtenek egy heti mosatlan edényt. Azonkívül a mosogató és a tűzhely tisztítás, meg a konyha felmosás. Rámegy a délután.
- Ezért mennyit fizetnek?
- Hát a szokásos harminc fillért.
- Ez disznóság! Egy kiló félbarna kenyér harminchat fillérbe kerül.
- Azt mondja anyukám, ez éppen elég a gyógyszerem kiváltására.
- Magduska, az itt felírt gyógyszerek díjmentesek.
- De nekem a gégészeten is írnak fel.
- Aztán ebédet adnak a fogorvosék, vagy legalább uzsonnát?
- Még eddig soha nem kínálták meg anyukát semmivel, pedig jókat főznek, sütnek.
- Olyan okosan beszélsz, akár egy kis öreg. Hány éves vagy Magduskám?
- A 15-dik évemben járok Margit néni.
- Istenem, de jó lenne ilyen fiatalnak lenni!
- Egészségesen bizonyára Margit néni. Én viszont nem sokra megyek a fiatalságommal. Gyógyíthatatlan beteg vagyok, az orvosok azon fáradoznak,hogy az életemet hosszabbítsák. Így nem sok örömre van okom.
- Magduskám, nem szabad elkeseredni, szerintem mindig lehet remény a gyógyulásra. Én jóval idősebb vagyok mint te, mégis reménykedek.
- Tetszik tudni, hogy a tüdőmmel baj van, az nálam csak másodlagos. A súlyosabb az, hogy gége sorvadásom van.
- Magduskám, hidd el sokszor tévednek az orvosok. Arra kell gondolnod, hogy egy fiatal szervezet sok mindennel meg tud birkózni. Tényleg, jó volt látni, mikor bejöttél ilyen szépen felöltözve.
- Margit néni elmondhatom, ami rajtam van – a fehérneműt kivéve – semmi sem az enyém. Az egész család kölcsönadta a legjobb ruháit, hogy ezzel segítsenek rajtam. Ez a cipő az egyik nénikémé. Kicsit nagy, de nem kényelmetlen.
- Húzhatsz bele egy zoknit is, legalább nem fázik a lábad. Láttam a kabátodat, az is jó meleg lehet.
Igen, jó meleg kabát, az a másik nénikémé. Azt mondják fontos, hogy melegen öltözködjek. Az én állapotomban egy megfázás végzetes lehet.
- Örülj Magduskám, hogy így félt és gondoskodik rólad a család. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy nagyon szeretnek.
- Ez így igaz Margit néni. Éppen ez ösztönöz arra, hogy mindent megtegyek amit az orvosaim előírnak és amire a családom kér, a saját érdekemben. Hiszen nagyon jók hozzám, megérdemlik és én nem akarok hálátlanak látszani. De Margit néni ne tessék haragudni, most már többet nem beszélek, mert a gégészem által engedélyezett adagot, úgy érzem már jócskán túlléptem és ezzel komolyan ártok magamnak.
Kiss Lászlóné
Forrás
A viselkedésükből kitűnik, hogy ki mióta jár ide. Az első vizsgálatra érkezők, - bár telve szorongással – de mégis reménykedve várakoznak. A régi "törzsvendégek" elfásult közömbösséggel néznek a semmibe, mert ők már túljutottak a kezdeti – lázadozó - időszakon. Belefáradtak a reménytelen küzdelembe, feladtak mindent, beletörődtek mindenbe. Már csak a kötelező ellenőrzésnek tesznek eleget, hogy némi gyógyírt kapjanak szenvedésük enyhítésére.
Kínos csend uralkodik, csak néha szólal meg valaki halkan suttogva. Ez a suttogás áthatolva a csenden, utat talál mindenki füléhez. Akarva-akaratlanul részese itt mindenki, minden beszélgetésnek.
Feszült, nyomott a hangulat, csak a nagy, fekete vaskályha duruzsol vidáman a sarokban. Kellemes meleggel tölti meg az egész helyiséget, némi hangulatvilágítást is szolgáltatva. Nagyon igyekszik a társaságot jobb kedvre deríteni. Ha a jelenlévő "ráérős" gyülekezet egészséges emberekből tevődne össze, bizony szívesen időznének itt bent, ezen a kutya hideg napon.
Március eleje van, metsző, hideg északi szél kavarja és hordja, a délelőtt lehullott havat. Keresztül fújja az olcsó, béleletlen kabátokat, de még az idetartó csonttá-bőrré fogyott emberek testét is.
Kis résre nyílik a bejárati ajtó, majd gyorsan becsukódik, az új jövevény mögött. Egy vézna kis nő érkezik. Túlméretezett, de meleg, nagy prémgalléros kabátot visel. Feje nagykendővel gondosan bebugyolálva. Vékony lábain nagyon magas szárú cipő van.
Lassan vetkőzik, a kályha előtt lerázza a havat, majd a falra szerelt fogason elhelyezi a holmiját. Nagyon fiatal ez a lány és nagyon sovány. Kissé szeplős arca sápadt. Rozsdavörös haja lágyan omlik a vállára. Mélyen ülő, szép, szomorú szemei zöldes árnyalatúak. Hosszú ujjai vibráló nyugtalansággal simítanak végig, asszonyos fazonú, sötét színű szövet ruháján.
Tanácstalanul körül hordozza tekintetét, mintha keresne valakit Ekkor egy középkorú asszony barátságosan ráköszön:
- Szerbusz Magduska.
- Kezét csókolom Margit néni, már megint itt találkozunk?
- Engem mára rendelt be a főorvos úr vizsgálatra.
- Nekem csak gyógyszert felíratni kell idejárnom, nem igen vizsgálgatnak.
- Egyedül jöttél Magduska? Nem kísért el az anyukád, ebben a cudar, szeles időben?
- Anyukámnak éppen munkája akadt, nekem pedig elfogyott a gyógyszerem.
- Milyen munkáról beszélsz?
- A fogorvosék hívták mosogatni.
- Akkor gyorsan végez, azok csak hárman vannak.
- Dehogy végez gyorsan,összegyűjtenek egy heti mosatlan edényt. Azonkívül a mosogató és a tűzhely tisztítás, meg a konyha felmosás. Rámegy a délután.
- Ezért mennyit fizetnek?
- Hát a szokásos harminc fillért.
- Ez disznóság! Egy kiló félbarna kenyér harminchat fillérbe kerül.
- Azt mondja anyukám, ez éppen elég a gyógyszerem kiváltására.
- Magduska, az itt felírt gyógyszerek díjmentesek.
- De nekem a gégészeten is írnak fel.
- Aztán ebédet adnak a fogorvosék, vagy legalább uzsonnát?
- Még eddig soha nem kínálták meg anyukát semmivel, pedig jókat főznek, sütnek.
- Olyan okosan beszélsz, akár egy kis öreg. Hány éves vagy Magduskám?
- A 15-dik évemben járok Margit néni.
- Istenem, de jó lenne ilyen fiatalnak lenni!
- Egészségesen bizonyára Margit néni. Én viszont nem sokra megyek a fiatalságommal. Gyógyíthatatlan beteg vagyok, az orvosok azon fáradoznak,hogy az életemet hosszabbítsák. Így nem sok örömre van okom.
- Magduskám, nem szabad elkeseredni, szerintem mindig lehet remény a gyógyulásra. Én jóval idősebb vagyok mint te, mégis reménykedek.
- Tetszik tudni, hogy a tüdőmmel baj van, az nálam csak másodlagos. A súlyosabb az, hogy gége sorvadásom van.
- Magduskám, hidd el sokszor tévednek az orvosok. Arra kell gondolnod, hogy egy fiatal szervezet sok mindennel meg tud birkózni. Tényleg, jó volt látni, mikor bejöttél ilyen szépen felöltözve.
- Margit néni elmondhatom, ami rajtam van – a fehérneműt kivéve – semmi sem az enyém. Az egész család kölcsönadta a legjobb ruháit, hogy ezzel segítsenek rajtam. Ez a cipő az egyik nénikémé. Kicsit nagy, de nem kényelmetlen.
- Húzhatsz bele egy zoknit is, legalább nem fázik a lábad. Láttam a kabátodat, az is jó meleg lehet.
Igen, jó meleg kabát, az a másik nénikémé. Azt mondják fontos, hogy melegen öltözködjek. Az én állapotomban egy megfázás végzetes lehet.
- Örülj Magduskám, hogy így félt és gondoskodik rólad a család. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy nagyon szeretnek.
- Ez így igaz Margit néni. Éppen ez ösztönöz arra, hogy mindent megtegyek amit az orvosaim előírnak és amire a családom kér, a saját érdekemben. Hiszen nagyon jók hozzám, megérdemlik és én nem akarok hálátlanak látszani. De Margit néni ne tessék haragudni, most már többet nem beszélek, mert a gégészem által engedélyezett adagot, úgy érzem már jócskán túlléptem és ezzel komolyan ártok magamnak.
Kiss Lászlóné
Forrás
Nem kell mindent mellre szívni
Ica nem tartozott a problémázó személyek közé, sok mindent egy vállrándítással intézett el. Ha panaszkodtak neki, azt mondta: - ugyan, nem kell mellre szívni – és nevetett. Gyakran csak ennyi volt a véleménye, ezt szinte egy vicc poénjának szánta. Ezzel részéről a téma be is volt fejezve, hacsak el nem mesélte valakinek, hogy: "képzeld ez a kis buta ilyen dolgokon képes rágódni!"
Egy időben észrevehetően szótlan volt, ez néhány napig tartott, úgy viselkedett, mint akit nagyon leköt valami.. Aztán váratlanul megnyílt, ismét a régi beszédes Ica volt. Nem kellett kérdezni beszélt ő magától, minden megérlelődött benne és minden kikívánkozott.
Már egy ideje figyelem-mondta-, hogy a szomszéd lány és a férjem között alakul valami. Ez a lány a szemünk előtt cseperedett fel, és korban a fiamhoz illene nem a férjemhez. De nyár van ,itthon van, nincs semmi elfoglaltsága, unatkozik, és észrevette, hogy a szomszédban van egy férfi. Először könyvet jött kölcsönkérni, másnap visszahozta, azután ő ajánlott olvasnivalót, áthozta. Béla általában előbb ér haza mint én,vagy a szomszédban van, vagy Piri van nálunk. Az én kevés beszédű párommal rengeteg megbeszélni valójuk van.
Hát ez van, nem tudok mit tenni, azonkívül, hogy figyelem a fejleményeket. Az igaz , hogy én szültem Bélának két gyereket és én élek vele több mint 20 éve, de ez a fruska ráér, kipihent, na és a kora? Szóval én ezzel nem is próbálok versenyre kelni. Lesz ami lesz! Nem tehetek egyebet,várok!
Azután beköszöntött az ősz és vége lett annak, ami talán soha el sem kezdődött!
Évek teltek, nem történt semmi különös. Egyszer csak Ica nagyon gondterhelt lett. Ilyenek még soha sem láttam.
Megkérdeztem: valami baj van?
Sajnos – válaszolta – Öcsi udvarol egy lánynak.
Eddig is udvarolgatott, már legalább egy fél tucatnak! Hisz ez a természetes.
De ez most más, úgy érzem, ez most komoly.
Teltek a hónapok Ica teljesen megváltozott a fia még mindig azzal a lánnyal járt. Kétségbeesve mesélte, úgy néz ki, hogy szerelmes belé, mert folyton őt emlegeti,már körülbelül egy féléve járnak együtt és minden szabadidejét vele tölti.
Figyeld meg – mondta befejezésül – ez a dög elveszi tőlem a fiamat!
A beszélgetésünk után talán egy hónap telhetett el Ica kipirulva rontott be az irodámba. Elmesélte,
hogy Valikát éjjel kórházba szállították méhen kívüli terhességgel. Szegényke elég elgyötört állapotban van, mesélte az Öcsi és őt arra kérte, hogy menjen be hozzá látogatóba. Megígérte és az Öcsire való tekintettel természetesen be is ment.
Másnap ismét bejött hozzám, beszámolt a lány állapotáról és befejezésül azt mondta:
- Csak most tudtam meg, hogy ennek a szegény kislánynak nevelő apja van, akitől nagyon sokat szenved, ezek után még jobban a szívembe zártam!
Kiss Lászlóné
Forrás
Egy időben észrevehetően szótlan volt, ez néhány napig tartott, úgy viselkedett, mint akit nagyon leköt valami.. Aztán váratlanul megnyílt, ismét a régi beszédes Ica volt. Nem kellett kérdezni beszélt ő magától, minden megérlelődött benne és minden kikívánkozott.
Már egy ideje figyelem-mondta-, hogy a szomszéd lány és a férjem között alakul valami. Ez a lány a szemünk előtt cseperedett fel, és korban a fiamhoz illene nem a férjemhez. De nyár van ,itthon van, nincs semmi elfoglaltsága, unatkozik, és észrevette, hogy a szomszédban van egy férfi. Először könyvet jött kölcsönkérni, másnap visszahozta, azután ő ajánlott olvasnivalót, áthozta. Béla általában előbb ér haza mint én,vagy a szomszédban van, vagy Piri van nálunk. Az én kevés beszédű párommal rengeteg megbeszélni valójuk van.
Hát ez van, nem tudok mit tenni, azonkívül, hogy figyelem a fejleményeket. Az igaz , hogy én szültem Bélának két gyereket és én élek vele több mint 20 éve, de ez a fruska ráér, kipihent, na és a kora? Szóval én ezzel nem is próbálok versenyre kelni. Lesz ami lesz! Nem tehetek egyebet,várok!
Azután beköszöntött az ősz és vége lett annak, ami talán soha el sem kezdődött!
Évek teltek, nem történt semmi különös. Egyszer csak Ica nagyon gondterhelt lett. Ilyenek még soha sem láttam.
Megkérdeztem: valami baj van?
Sajnos – válaszolta – Öcsi udvarol egy lánynak.
Eddig is udvarolgatott, már legalább egy fél tucatnak! Hisz ez a természetes.
De ez most más, úgy érzem, ez most komoly.
Teltek a hónapok Ica teljesen megváltozott a fia még mindig azzal a lánnyal járt. Kétségbeesve mesélte, úgy néz ki, hogy szerelmes belé, mert folyton őt emlegeti,már körülbelül egy féléve járnak együtt és minden szabadidejét vele tölti.
Figyeld meg – mondta befejezésül – ez a dög elveszi tőlem a fiamat!
A beszélgetésünk után talán egy hónap telhetett el Ica kipirulva rontott be az irodámba. Elmesélte,
hogy Valikát éjjel kórházba szállították méhen kívüli terhességgel. Szegényke elég elgyötört állapotban van, mesélte az Öcsi és őt arra kérte, hogy menjen be hozzá látogatóba. Megígérte és az Öcsire való tekintettel természetesen be is ment.
Másnap ismét bejött hozzám, beszámolt a lány állapotáról és befejezésül azt mondta:
- Csak most tudtam meg, hogy ennek a szegény kislánynak nevelő apja van, akitől nagyon sokat szenved, ezek után még jobban a szívembe zártam!
Kiss Lászlóné
Forrás
A Nyugati-téren
A közelmúltban felújított Nyugati-téren a villamoshoz igyekeztem. Rég jártam erre. Igazi világvárosi kép fogadott.
Egy pillanatra visszakalandoztam a múltba. Valamikor a 49-es villamos a kelenföldi – és a nyugati pályaudvar között közlekedett. Itt volt az egyik végállomása. Akkor csak egy szinten bonyolódott le a forgalom, ami lényegesen kisebb volt a jelenleginél. Azóta épült a gépjárművek részére egy felüljáró, elkészült a kék Metró a gyalogos aluljáró rendszerével. így már három szint áll az utazó közönség szolgálatában gyakran ez is kevésnek bizonyul.
A megállóban is szembetűnő volt a változás. Az új impozáns szerelvények mérete miatt elkerülhetetlen volt az átalakítás. A peron hossza bizony alaposan megnőtt. A hosszú peronon a szokványostól eltérő formájú és színű padok kínálták magukat a várakozó utasoknak.
így délidőben nem volt nagy a forgalom, alig lézengett néhány ember a megállóban, pedig a villamosok is ilyenkor ritkábban járnak.
Az egyik padon egy egyszerű öltözetű, nyugdíjas korú asszony üldögélt ráérősen .Meglepődtem, mikor megláttam, hogy ölében: "egy nagy pizzával"! Nem mindennapi látvány volt, erre nem számítottam. Kissé elidőzött a szemem az ízléses gazdagsággal szervírozott pizzán, csak ezután néztem fel az asszonyra.
Rámutatott a papírtálcán elhelyezett tésztára, majd kedvesen megszólalt:
-Kér? Mert szívesen adok!
Meghatódtam, szinte magamnak suttogtam:
-Nem, köszönöm, nem kérek..
Megérkezett a villamos. Felszállás közben a hátamon éreztem az asszony tekintetét.
Az ablakból még visszanéztem rá, tekintetünk találkozott. A villamos elindult és mi természetes egyszerűséggel, - mint régi ismerősök - mosolyogva integettünk egymásnak.
Egy pillanatra visszakalandoztam a múltba. Valamikor a 49-es villamos a kelenföldi – és a nyugati pályaudvar között közlekedett. Itt volt az egyik végállomása. Akkor csak egy szinten bonyolódott le a forgalom, ami lényegesen kisebb volt a jelenleginél. Azóta épült a gépjárművek részére egy felüljáró, elkészült a kék Metró a gyalogos aluljáró rendszerével. így már három szint áll az utazó közönség szolgálatában gyakran ez is kevésnek bizonyul.
A megállóban is szembetűnő volt a változás. Az új impozáns szerelvények mérete miatt elkerülhetetlen volt az átalakítás. A peron hossza bizony alaposan megnőtt. A hosszú peronon a szokványostól eltérő formájú és színű padok kínálták magukat a várakozó utasoknak.
így délidőben nem volt nagy a forgalom, alig lézengett néhány ember a megállóban, pedig a villamosok is ilyenkor ritkábban járnak.
Az egyik padon egy egyszerű öltözetű, nyugdíjas korú asszony üldögélt ráérősen .Meglepődtem, mikor megláttam, hogy ölében: "egy nagy pizzával"! Nem mindennapi látvány volt, erre nem számítottam. Kissé elidőzött a szemem az ízléses gazdagsággal szervírozott pizzán, csak ezután néztem fel az asszonyra.
Rámutatott a papírtálcán elhelyezett tésztára, majd kedvesen megszólalt:
-Kér? Mert szívesen adok!
Meghatódtam, szinte magamnak suttogtam:
-Nem, köszönöm, nem kérek..
Megérkezett a villamos. Felszállás közben a hátamon éreztem az asszony tekintetét.
Az ablakból még visszanéztem rá, tekintetünk találkozott. A villamos elindult és mi természetes egyszerűséggel, - mint régi ismerősök - mosolyogva integettünk egymásnak.
Kiss Lászlóné
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)