A búcsú általában sok vendéget vonzott egy-egy községbe a környező falvakból. Most is éppen búcsú volt egy nyugat-dunántúli helységben. Két hosszú sorban kígyóztak a sátrak, rengeteg édességgel és bazári áruval. Nem hiányoztak a körhinták és a hajóhinta sem. Ezeknek most csak a zenéje szólt hívogatóan, mivel így délidőben csupán néhányan nézelődtek a környéken.
Egy tíz év körüli kislány már több mint egy órája nézegette figyelmesen a sátrakat. A templomból egy sereg gyerekkel jött ide, de a többiek már mind haza mentek. Ő ráérősen nézelődik. Most éppen egy mézeskalácsos sátor előtt állt meg. Az ellenkező irányból is közben odaért egy kislány. Ő is nézelődik.
Az eladónő unatkozva pillant rájuk, érzi ebből nem lesz üzlet. Aztán hirtelen felkiált: – nahát, mint két tojás! Ti ugye ikrek vagytok? De miért öltöztök ennyire különbözően?
A kislányok egymásra néznek és egyszerre mondják: – nem, nem vagyunk ikrek, nem is ismerjük egymást, most találkoztunk először!
Az lehetetlen – szól a mézeskalácsos – de akkor legalább mutatkozzatok be egymásnak.
Engem Erikának hívnak – mondja, amelyik elsőnek érkezett – és itt lakunk ebben a községben.
Az én nevem Krisztina és körülbelül 15 km távolságról jöttünk el a búcsúba. Ott a hársfa árnyékában állnak a szüleim.
Krisztike – kiáltott anyuka – gyere ide és hívd a kis ismerősödet is!
A két kislány azonnal odaszaladt. Kriszti elmesélte az ismerkedésük történetét Erikával, a mézeskalácsos néni megjegyzéseit kihangsúlyozva. Anyuka szemügyre vette a kis jövevényt és alig hallhatóan suttogta: – valóban van köztetek némi hasonlóság.
Erika elmesélte, hogy őt Zsuzsi néni és Jani bácsi az árvaházból fogadta örökbe három hónapos korában. Mindent megkapott tőlük és nagy szeretetben éltek addig, amíg Zsuzsi néni két éve baleset következtében el nem távozott az élők sorából. Néhány hónap múlva hozzájuk költözött Ilka néni, ő nem nagyon szereti a kislányt és azóta már Jani bácsi sem a régi.
Krisztiék mélyen meghatódtak Erika elbeszélésén. Egész délután együtt maradtak, nagyon megszerették egymást a kislányok, megbeszélték, hogy máskor is találkozni fognak...
Krisztina az izgalmas nap után, korán ágyba bújt és elaludt. A pedagógus házaspár a szobájába vonult. Gondolataikba mélyedve hallgattak. Éva törte meg a csendet: – képzeld Péter, ma elmaradt a szokásos esti mese, Kriszti szüntelenül Erikáról áradozott. Azt mondta, úgy érzi, mintha már régen ismerné. Kár, hogy ilyen messze laknak. Holnap ír neki levelet és meghívja ide vakációzni, ha mi megengedjük.
Mikor megláttam Erikát – folytatta Éva – azt hittem Krisztit látom más ruhában, döbbenetes ez a hasonlóság. Ugyan az a törékeny, nyúlánk alkat, az a keskeny, ovális arcocska, a határozott vonalú kicsi száj, a szúrós, barna szemek és a dús egyenes szálú, dióbarna haj.
Még a hangjuk is egyforma, csak a beszéd stílusában különböznek. Kisvártatva még hozzátette: – Erikának a hullámcsat helyett veszek egy szép csatot a hajába, Kriszti pedig kap valami hasonló apró virágos ruhát, mint ami ma Erikán volt.
Sokáig beszélgettek ezen az estén, főleg Éva volt a hangadó, Péter mosolyogva hallgatta nejét és néha helyeselt.
Lefekvés után sem hagyták őket elaludni a gondolatok, melyek mélyen a múltban gyökereztek, ám a jövő építésére késztették mindkettőjüket...
Többéves házasság után derült ki, hogy hiába áhítoznak közös gyermekre. Nagyon szerették egymást, így az árvaházhoz folyamodtak.
Azon a sorsdöntően emlékezetes reggelen boldogan igyekeztek mózeskosárral és egyebekkel az árvaházba a három hónapos Krisztikéért, akit addig még nem is láttak. Éva igazi anyai boldogsággal ölelte a keblére. Rögtön a szívébe zárta, azóta is édesanyaként szereti.
Péter a csöppnyi kis jószágot kezdetben a felesége iránti szeretettől vezérelve fogadta a szívébe, később a kislány ragaszkodó szeretetével ott fő helyet vívott ki magának.
Az árvaházban a gyermekgondozónő öltöztette át a kislányt az intézeti ruhából a sajátjába, közben szünet nélkül beszélt hol a nevelőanyához, hol a gyereknek gügyögött. Többek között azt mondta: – no látod, hiába telt el három hónap, még mindig meg kell néznem a karszalagodat, mert nem tudom,hogy melyik is vagy!
Hogy érti ezt? – kérdezte Éva.
Hát nem tudják, hogy ők ketten voltak, két teljesen egyforma ikerkislány. A másikat tegnap vitték el innen egy 6 km-re fekvő faluba.
Éva szeretett volna többet megtudni, de a lány elzárkózott. Azt mondta, felejtsék el amit mondott, mert ez az állásába kerülhet.
Péter magánnyomozásba kezdett, megtalálta a babát. Meggyőződhetett arról, hogy valóban két teljesen egyforma babát vittek ki az árvaházból és mind a kettő rendes, szerető családba került. Egy ismerősön keresztül néha érdeklődtek a másik kislányról és néhány hónapja tudták meg, hogy bizony már nem jól alakul a sorsa. Péter ötlete volt a búcsúba menés és ez jobban sikerült, mint gondolták.
Mikor Krisztit közel tíz éve magukhoz vették, egy másik faluba költöztek, így szándékuknak megfelelően titok maradt a valódi kapcsolatuk...
Kriszti meghívó levelére gyorsan érkezett válasz Erikától, melyben vasárnap ebédre várják őket és utána megbeszélik a továbbiakat...
A két kislány hétfőn reggel már közös szobában ébredt Krisztiéknél. Nagyon megértették egymást és leírhatatlanul vidámak és boldogok voltak. Velük örültek a felnőttek is.
Erika nevelő szüleitől nem érkezett semmi hír. A kirándulásukról küldött két képeslapra sem reagáltak.
Éva ötlete alapján elhatározták, hogy augusztus 18-án, Ilka néni névnapján ellátogatnak hozzájuk. Ezt meg is tették. Ilka néni egyedül volt otthon. Meglepődött, de barátságosan fogadta őket. Örült a névnapi ajándéknak, Erika köszöntőjétől könnyekig meghatódott. Ez teljesen zavarba hozta az egyébként katonás természetű asszonyt. Gyorsan meg is súgta Évának, hogy nála ez a nagy elérzékenyülés annak tudható be, hogy babát vár. Éva és Péter jelentőségteljesen egymásra néztek. Úgy érezték elérkezett az ő nagy pillanatuk.
Mikor a gyerekek kimentek labdázni, kertelés nélkül elmondták, hogy tíz éve szeretnék az ikreket együtt, egy családon belül nevelni és most, hogy Ilka anyai örömök elé néz, úgy érzik, ennek többé nem lehet akadálya. Természetesen Erikát bármikor láthatják akár itt, akár az új otthonában. Nem áll szándékukban Erika szívéből a gyermekkorát kitörölni. Ilka a vártnál is kedvezőbben állt hozzá a témához. Azt is megígérte, hogy beszél a férjével...
Szeptemberben Erikát már oda íratták be iskolába, ahová Kriszti eddig is járt, örömmel vette tudomásul, hogy Éva néni és Péter bácsi őt örökbe fogadják.
Látszólag minden szépen alakult, azonban Éva csak most gyötrődött igazán. Panaszkodott a férjének: – tudod Péterkém, bármelyik ujjamat harapom meg mindegyik fáj. Nem tudom mitévő legyek! Ha tovább titkolózunk, úgy érzem Erika ellen vétkezünk. Ha elmondjuk az igazat, akkor Krisztikének teszünk rosszat. Szeretném, ha az örökbefogadástól a kislányok tiszta lappal indulhatnának, mint igazi testvérek.
Péter azt tanácsolta várjanak, a hivatalos ügyek még elhúzódnak egy ideig és az idő már sokszor segített a problémák megoldásában.
Teltek-múltak a hetek és állandóan együtt volt a két kislány, úgy az iskolában, mint azonkívül. Már megszokták az emberek megjegyzéseit. Az idegenek általában azt mondták: – de helyesek ezek az ikerlányok. És az ismerősök: – ha ikrek lennének, sem lehetne köztük nagyobb a hasonlóság...
Közeledett a karácsony, Erika és Kriszti szorgalmasan készítették a szülők részére a meglepetést, egy-egy keresztöltéses kis terítőcskét hímeztek nekik. Gyakran a szobájukba vonultak és örökké sugdolóztak, egyértelműen boldogok voltak...
Az iskolában egy takarító néni mindig nagyon megnézte őket. Decemberben az egyik tanítási napon, mikor indultak haza az iskolából, hozzájuk szegődött. Mondta, hogy három éve ismeri az egyiküket és nem érti, hogyan lettek most ketten. Erika elmondta, hogy árvaházból került a Zsuzsi néniékhez, most pedig ide. További faggatással a takarító néni megtudta, hogy egy közeli város kórházában születtek mind a ketten és ugyanazon a napon. Furcsa – hajtogatta – mondhatnám, nagyon furcsa! Egyébként nekem van egy nagyon érdekes történetem. Tíz éve én ugyan ennek a városnak az árvaházában dolgoztam, amikor két kis ikerlányt vittek ki onnan, az egyiket oda ahol a te Zsuzsi nénid lakott, a másikat pedig innen egy 3 km-re lévő faluba. Ti is ennyi idősek vagytok, hát ez igazán érdekes!
A kislányokat ez a beszélgetés alaposan összezavarta. Az arcocskákról lehervadt a mosoly állandóan csak összedugták a fejecskéiket és sugdolóztak, de nem úgy mint eddig.
Éva észrevette a változást, rosszat sejtett, de úgy érezte nincs bátorsága rákérdezni, pedig a szorongás egyre fokozódott benne. Néhány nap telt el így. Egyik délután Kriszti halk, fátyolos hangon megkérdezte: – mióta lakunk mi itt ebben a házban? Tizedik éve – felelt Éva. És előtte hol laktunk? – érdeklődött tovább a kislány. Innen 3 km-re egy faluban – volt a válasz. Akkor a takarító néninek igaza van! – mondták egyszerre a lányok és az összetartozásukat jelképezve szipogva összeölelkeztek.
Éva szelíd unszolására azután a saját kis gondolataikat is beleszőve, elmondták a takarító nénitől hallottakat.
Évát ez mélységesen megdöbbentette, az elbeszélés alatt a feszültség benne a tetőpontra hágott. Majd átvillant az agyán, hogy ezt egyszer úgyis meg kellett mondani és ő ezt akarta is. Most tulajdonképpen a következmények ugyan még rejtve vannak, de a titok már nem titok többé, a probléma megoldódott. Hirtelen megkönnyebbülést érzett, a szorító bilincs lepattant a lelkéről.
Összeszedte magát és nagyon szelíden megszólalt: – igen, igazat mondott a takarító néni, ti valóban testvérek vagytok. – Ezután mindent őszintén elmondott a két örökbefogadás körülményeiről. Majd így folytatta: – csak azt mondom még nektek, hogy úgy a férjemet, mint engem minden veletek kapcsolatos cselekedetünkben mindenkor a szeretet vezérelt. Tíz éve azon fáradozunk, hogy a szétválasztott testvéreket egyesítsük és igazi, édes szülőként együtt nevelhessük őket!
Hirtelen iszonyú fáradtságot érzett, a fotelban hátradőlt és zokogásba tört ki. Az ikrek azonnal ott teremtek. Csókolgatták, becézgették simogatták és édesanyucikának szólítgatták! Így talált rájuk Péter, az édesapucika!
A négytagú kis család felszabadult, igaz boldogsággal készült, a csodálatos ajándék birtokában a szeretet ünnepére, a karácsonyra.
Kiss Lászlóné
Forrás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése