Egy pillanatra visszakalandoztam a múltba. Valamikor a 49-es villamos a kelenföldi – és a nyugati pályaudvar között közlekedett. Itt volt az egyik végállomása. Akkor csak egy szinten bonyolódott le a forgalom, ami lényegesen kisebb volt a jelenleginél. Azóta épült a gépjárművek részére egy felüljáró, elkészült a kék Metró a gyalogos aluljáró rendszerével. így már három szint áll az utazó közönség szolgálatában gyakran ez is kevésnek bizonyul.
A megállóban is szembetűnő volt a változás. Az új impozáns szerelvények mérete miatt elkerülhetetlen volt az átalakítás. A peron hossza bizony alaposan megnőtt. A hosszú peronon a szokványostól eltérő formájú és színű padok kínálták magukat a várakozó utasoknak.
így délidőben nem volt nagy a forgalom, alig lézengett néhány ember a megállóban, pedig a villamosok is ilyenkor ritkábban járnak.
Az egyik padon egy egyszerű öltözetű, nyugdíjas korú asszony üldögélt ráérősen .Meglepődtem, mikor megláttam, hogy ölében: "egy nagy pizzával"! Nem mindennapi látvány volt, erre nem számítottam. Kissé elidőzött a szemem az ízléses gazdagsággal szervírozott pizzán, csak ezután néztem fel az asszonyra.
Rámutatott a papírtálcán elhelyezett tésztára, majd kedvesen megszólalt:
-Kér? Mert szívesen adok!
Meghatódtam, szinte magamnak suttogtam:
-Nem, köszönöm, nem kérek..
Megérkezett a villamos. Felszállás közben a hátamon éreztem az asszony tekintetét.
Az ablakból még visszanéztem rá, tekintetünk találkozott. A villamos elindult és mi természetes egyszerűséggel, - mint régi ismerősök - mosolyogva integettünk egymásnak.
Kiss Lászlóné
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése