2017. május 6., szombat

1940-ben történt

Egy vidéki város tüdőbeteg gondozójában sokan várakoztak. Felnőttek és gyermekek egyaránt. A fehér padokon úgy ültek sorban, mint egy összetartozó nagy család. Valóban van egy összetartó kapocs közöttük, ugyanaz a kór, illetve az attól való félelem pecsételi meg a sorsukat.

A viselkedésükből kitűnik, hogy ki mióta jár ide. Az első vizsgálatra érkezők, - bár telve szorongással – de mégis reménykedve várakoznak. A régi "törzsvendégek" elfásult közömbösséggel néznek a semmibe, mert ők már túljutottak a kezdeti – lázadozó -  időszakon. Belefáradtak a reménytelen küzdelembe, feladtak mindent, beletörődtek mindenbe. Már csak a kötelező ellenőrzésnek tesznek eleget, hogy némi gyógyírt kapjanak szenvedésük enyhítésére.

Kínos csend uralkodik, csak néha szólal meg valaki halkan suttogva. Ez a suttogás áthatolva a csenden, utat talál mindenki füléhez. Akarva-akaratlanul részese itt mindenki, minden beszélgetésnek.

Feszült, nyomott a hangulat, csak a nagy, fekete vaskályha duruzsol vidáman a sarokban. Kellemes meleggel tölti meg az egész helyiséget, némi hangulatvilágítást is szolgáltatva. Nagyon igyekszik a társaságot jobb kedvre deríteni. Ha a jelenlévő "ráérős" gyülekezet egészséges emberekből tevődne össze, bizony szívesen időznének itt bent, ezen a kutya hideg napon.

Március eleje van, metsző, hideg északi szél kavarja és hordja, a délelőtt lehullott havat. Keresztül fújja az olcsó, béleletlen kabátokat, de még az idetartó csonttá-bőrré fogyott emberek testét is.

Kis résre nyílik a bejárati ajtó, majd gyorsan becsukódik, az új jövevény mögött. Egy vézna kis nő érkezik. Túlméretezett, de meleg, nagy prémgalléros kabátot visel. Feje nagykendővel gondosan bebugyolálva. Vékony lábain nagyon magas szárú cipő van.

Lassan vetkőzik, a kályha előtt lerázza a havat, majd a falra szerelt fogason elhelyezi a holmiját. Nagyon fiatal ez a lány és nagyon sovány. Kissé szeplős arca sápadt. Rozsdavörös haja lágyan omlik a vállára. Mélyen ülő, szép, szomorú szemei zöldes árnyalatúak. Hosszú ujjai vibráló nyugtalansággal simítanak végig, asszonyos fazonú, sötét színű szövet ruháján.

Tanácstalanul körül hordozza tekintetét, mintha keresne valakit Ekkor egy középkorú asszony barátságosan ráköszön:
 - Szerbusz Magduska.
 - Kezét csókolom Margit néni, már megint itt találkozunk?
 - Engem mára rendelt be a főorvos úr vizsgálatra.
 - Nekem csak gyógyszert felíratni kell idejárnom, nem igen vizsgálgatnak.
 - Egyedül jöttél Magduska? Nem kísért el az anyukád, ebben a cudar, szeles időben?
 - Anyukámnak éppen munkája akadt, nekem pedig elfogyott a gyógyszerem.
 - Milyen munkáról beszélsz?
 - A fogorvosék hívták mosogatni.
 - Akkor gyorsan végez, azok csak hárman vannak.
 - Dehogy végez gyorsan,összegyűjtenek egy heti mosatlan edényt. Azonkívül a mosogató és a tűzhely tisztítás, meg a konyha felmosás. Rámegy a délután.
 - Ezért mennyit fizetnek?
 - Hát a szokásos harminc fillért.
 - Ez disznóság! Egy kiló félbarna kenyér harminchat fillérbe kerül.
 - Azt mondja anyukám, ez éppen elég a gyógyszerem kiváltására.
 - Magduska, az itt felírt gyógyszerek díjmentesek.
 - De nekem a gégészeten is írnak fel.
 - Aztán ebédet adnak a fogorvosék, vagy legalább uzsonnát?
 - Még eddig soha nem kínálták meg anyukát semmivel, pedig jókat főznek, sütnek.
 - Olyan okosan beszélsz, akár egy kis öreg. Hány éves vagy Magduskám?
 - A 15-dik évemben járok Margit néni.
 - Istenem, de jó lenne ilyen fiatalnak lenni!
 - Egészségesen bizonyára Margit néni. Én viszont nem sokra megyek a fiatalságommal. Gyógyíthatatlan beteg vagyok, az orvosok azon fáradoznak,hogy az életemet hosszabbítsák. Így nem sok örömre van okom.
 - Magduskám, nem szabad elkeseredni, szerintem mindig lehet remény a gyógyulásra. Én jóval idősebb vagyok mint te, mégis reménykedek.
 - Tetszik tudni, hogy a tüdőmmel baj van, az nálam csak másodlagos. A súlyosabb az, hogy gége sorvadásom van.
 - Magduskám, hidd el sokszor tévednek az orvosok. Arra kell gondolnod, hogy egy fiatal szervezet sok mindennel meg tud birkózni. Tényleg, jó volt látni, mikor bejöttél ilyen szépen felöltözve.
 - Margit néni elmondhatom, ami rajtam van – a fehérneműt kivéve – semmi sem az enyém. Az egész  család kölcsönadta a legjobb ruháit, hogy ezzel segítsenek rajtam. Ez a cipő az egyik nénikémé. Kicsit nagy, de nem kényelmetlen.
 - Húzhatsz bele egy zoknit is, legalább nem fázik a lábad. Láttam a kabátodat, az is jó meleg lehet.
Igen, jó meleg kabát, az a másik nénikémé. Azt mondják fontos, hogy melegen öltözködjek. Az én állapotomban egy megfázás végzetes lehet.
 - Örülj Magduskám, hogy így félt és gondoskodik rólad a család. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy nagyon szeretnek.
 - Ez így igaz Margit néni. Éppen ez ösztönöz arra, hogy mindent megtegyek amit az orvosaim előírnak és amire a családom kér, a saját érdekemben. Hiszen nagyon jók hozzám, megérdemlik és én nem akarok hálátlanak látszani. De Margit néni ne tessék haragudni, most már többet nem beszélek, mert a gégészem által engedélyezett adagot, úgy érzem már jócskán túlléptem és ezzel komolyan ártok magamnak.

Kiss Lászlóné

Forrás

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése